Tegnap nagy nehezen sikerült végre kijutnom a pöpszi... khm, akarom mondani: SZIGETRE! Húúúúúúúúúú. A HÉV-en én voltam az egyetlen magyar. Vót ott fűszívó, matador, ETA-tag, csigazabáló, hiltijugend, sógor, rác, nagymedve, lengyel, sörivó Vencel, csak a munkából hazatérők voltak magyarok. Node ez mind smafu, az sem számít, hogy a csigatempóban haladó, magukat rohadt viccesnek tartó sátrasak végeláthatatlan tengerében majd' egy órába került, hogy a tömegközlekedési megállótól történő leszállást követően egy fröx, jelen esetben egy vice-házmester landoljon a kezembe... (séta, bejutás, átvilágítás, őrök, kapu, nyomulás, metapay card pénzzel való feltöltése és egy megfelelő pult megtalálása...)

Apropó...

[A vice-házmesterről mindig az jut eszembe, hogy ő csak egy olyan al- valami, alelnök, és láss csodát világ, ha Joe Biden a vice-házmester, akkor Barack Obama a házmester!]

No de, nem erről akartam írni, hanem: pupákok, most kapaszkodjatok meg! Amikor megláttam az első vice árát, illetve a pofám alá nyomták, hogy íme ennyi, nos akkor dobtam egy hátast. El is határoztam, kigyűjtöm nektek az elrettentő példákat, összehasonlítva a múlt heti kárpátaljai Aréna fesztivál áraival. <Számolt árfolyam: 1 hrivnya = 25 forint>

Jól figyeljetek!

1 korsó Dreher 530 forint, ebből 3 jófajta, 7 hrivnyás lembergit lehetett szürcsölni.

1 dobozos, 760 forintos Pilsner Urquell = 4 korsó és egy pohár lembergi.

1 vice-házmester (2 bor, 3 szóda)

sima pultnál 880 forint = 6 feles - 6 hrivnyás - Nemiroff vodka

fröccspultnál 650 forint = 4 feles és egy kicsi Nemiroff

VIP-teraszon 1200 forint = 8 feles!!!

Ráadásul a borárak nem ám a legfaszább észak-balatoni, vagy dél-dunántúli juhfarkból, olaszrizlingből, vagy rajnaiból készültek, hanem a legolcsóbb üveges nedvekből. De a legviccesebb, hogy a VIP-teraszos flinci-falcis cuccért Benén majdnem egy üveg vodkát lehetett a pultból venni! Igen, egy fröx árából egy üveget!

Nos így indult a Ziget, megvót Princccc is. Ma Pulp, Empire of The Sun és Dorian Concept lesz...

May the force be with you Connor!

Úgy vélem, az urat senkinek nem kell bemutatnom. Aki ott parádézott a Borzsa partján a minap. Persze azért kedves fesztivál-geekeknek szükséges némi magyarázat, ha már egyszer nem jutottak el a nem is oly messzi Kárpátalja eme napsütötte, dombok ölelte füves placcára. [Jövőre sem viszünk egy divatfesztiválozót sem, az ki van zárva. Ha ez mégis megtörténne, akkor mi már oda biztos nem megyünk!]

A lényegre térve, az alább látható illusztráció bal oldalán Megadeath pólóban álló, szerény hajviselettel rendelkező Úr: Szása. Foglalkozására nézve zenész, gitározik és egy kukkot sem tud magyarul, de a Tankcsapda Legjobb méreg című számát hibátlanul el képes elénekelni édes anyanyelvünkön. No meg ugyanettől a bandától a Rákenról rugóját. Na az is megy neki. Erről duplán meggyőződtünk, amikor következő éjjel hajnali három óra körül eldanolásztuk együtt.

Hát hatalmas volt. Ő figura.

A jobbon álló skac nem tom ki, egyszer csak beállt pózolni egyet a képbe. Azt mondta, valami John Connor, és hogy a T-100 mesterséges agyának tervezőjét keresi. Valami matematikust. Ennyit sikerült kiszednünk belőle. Aztán már tovább is libbent...

Na de Szása. Hevimetál!

[U.i.: John Connor azt üzente a képen látható napszemüveget eltulajdonítónak, szolgáltassa vissza a Teszkau áruházban 150 forintért vásárolt szemóját, mert kultúrtörténeti emléknek számít...]

Felettébb izgalmas telefonbeszélgetést folytattam a minap Petter cimborámmal, aki emlékeztetett rá, hogy mi beszéltünk mobilon a Campus alatt. Erre természetesen emlékszem, már miért ne maradt volna meg eme szösszenet? [Aki mást mondd, az csalóka csalfa...]

Petter tehát - mivel én a konkrét forgatókönyvet már nem tudtam száz százalékig felidézni - "visszajátszotta" közös kis megbeszélésünk, amely a következőképpen szólt:

Me: Engem John Connornak hívnak, én vagyok az emberiség megmentője...

Petter: Nem mondod skac, és milyen érzés?

Me: Petterem, gondolj már bele, milyen az az emberiség, amelyet NEKEM kell megmenteni...!?

Petter: Höhö!

Azt hiszem ez mindent elárul a múlt hét intenzitásáról, pupákok!

SCRIPT 1: 1997-ben a Skynet nevű amerikai katonai program öntudatra ébredt, átvette a hatalmat a hadsereg teljes informatikai struktúráján, majd nukleáris csapást mért az emberiségre...

Ez történt volna tizennégy évvel ezelőtt, ám egy bátor kis csapat, egy az időben visszaküldött halálosztó, úgynevezett Terminátor segítségével mindezt akkor meg tudta akadályozni. Ám a csak az Ítélet Napjaként emlegetett esemény nem múlt el, mindössze kitolódott, hiszen az emberiség azóta is folyamatosan olyan programokon, találmányokon dolgozott, amelyek az önálló intelligenciára, illetve azt később tanulás útján kifejleszteni képes gépek megalkotására koncentráltak.

A csoport azonban minden évben azon szorgoskodott, hogy eme szörnyűséget tovább és tovább tologassa az időben, amikor azonban elérkezett...

SCRIPT 2: A 21. század elején a Skynet ismét öntudatra ébredt, és újra megpróbálta átvenni a hatalmat a katonai infrastruktúra felett. Ám egy kis csoport, akiket csak az Ellenállásnak neveztek, komoly hírszerző munkával, de újfent megneszelte, hogy mire készülnek a gépek. Az ő vezetőjük, John Connor.

2011-et írunk.

A gépek a támadást egy Campus fesztivál nevű zenés-táncos összejövetelre tervezték. Az Ellenállás azonban információkat szerzett a részletekről és lendületes ellencsapást indított, így "Connor földet ért". Első körben már a nulladik napon Connorra itta magát mindenki, és azon mód be is táraztak minden lehetséges csapásmérő fegyvert. Egyik helyszínről a másikra jártak, ahol valami furcsa rendellenességbe ütköztek, kiiktatták.

Connor egy rejtélyes októl vezérelve, a nulladik estén úgy érezte, megcselekedte, mit megkövetel a haza, és kisétálva Debrecen kicsiny városának vasútállomására, majdnem felszállt egy Budapest felé közlekedő IC-szerelvényre. Ám ekkor - még mielőtt felszállt volna a 4. vágányra megérkező egyik kocsira - eszmélt, még közel sem végezte el itteni feladatát, és különben is, sose hagyná magára az akkor még csak éppen kibontakozó Ellenállást. Ezért szépen hazakommandózott a főhadiszállásra, ahol finom, ágyba szállított rántottával várták.

Következő nap elkezdődött a fesztivál népének beszervezése, hogy mindenki tudja, mit kell tennie, ha egyrészt meg kell akadályozni egy katasztrófát, másrészt pedig ha valami furcsa módon mégis elindulna az Ítélet Napja. Ekkor még Connort felengedték néhányszor a Malátabár DJ-pultjára, nem is rendetlenkedett nagyon, csak végezte küldetését. No persze nem egy-két kellemes visszajelzésre, mint inkább az éberségére figyelmeztette a nagyérdeműt.

Harmadnap ugyanakkor már morcos tornyok várták. Szagot is fogott, hogy itt valószínűleg T-100-asok keze lehet a dologban. Ez be is bizonyosodott, és kiiktatva a problémát távozott a helyszínről, összeszedve az Ellenállás legelszántabb tagjait, hogy reggel 7 órától 10-ig egy másik sátornál minden szám előtt felvezetésképpen meghallgassák: Ez lesz az utolsó előtti szám!

Utolsó éjjel már látszott nem lesz Ítélet Napja, még akkor sem, ha leszakadt az ég, hiszen az nem a nukleárholokauszt atomtölteteinek hamufelhőjéből érkezett. Az Ellenállás így végül elengedhette magát, hogy valóban megünnepelje, még nem lesz világvége. Ezért weplantsarehappyplants barátjuk koncertjén, egy órával távozásuk előtt tényleg eldobhatták az ékszíjat...

Connor végül megköszönte a lelkes csoport munkáját, egyúttal jelezte mindenkinek: Ha hallgatjátok ezt, akkor TI vagytok az Ellenállás...

Ha jól emlékszem, 2004 őszén történt, abban az évben, amikor a hellasi labdarúgó válogatott minden meccsét egy kibaszott szögletből, vagy ívelésből belőtt labdából fejelt góllal nyerte meg. Otto Rehagel szövetségi kapitány barátom akkor mocskosul beleverte amaz összenőtt szemöldökű görög focisták fejébe a kátánácsót! Égei catanaccio! Gyűlölte is érte majd fél Magyarország, a csajok meg az akkor épp szárnyait bontogató krisztiánó genyáldó mellizmain rengtek kilencven percekre...

Szóval abban az évben esett meg. Akkortájt épp az ELTEbétéká Gólyavárában található Bölcsi elnevezésű vendéglátóipari egységben tengettem napjaim, emelgettem a poharakat, komoly társasági életben vettem részt. Ültem és írtam, olvastam, gondolkodtam, fröccs + JD + sör, mikor mi.

Ekkor találkoztam egy régi cimborámmal. Nevezzük Arszáknak. Szép alán név az V. századból. Leültünk beszélgetni. Szomorú volt akkor nagyon. Épp néhány napja hagyta el élete nője. Ő így interpretálta. Szófíjának hívták. Sokat dumáltunk, próbáltam kihozni a mély letargiából. Nagyon nem ment. Illetve nem akarta otthagyni a lelki dagonyáját. Fürdött, hempergett benne. Néha az az érzésem támadt, még élvezi is. Nem amolyan fürdőskurvásan, sírósan, mint inkább amolyan deprimált nagyvárosi dandyként tettszett neki a maró gúny, az önsajnálat.

Ekkor támadt Arszák korszakalkotó ötlete: elmondja kemény három hetes futókalandját élete asszonyával, és én írjak belőle egy tanulságos történetet. Amolyan psuedóregényt. [Nos jelentem, igen, a pseudónapló ötlete ekkor és ott, egy füstös bölcsis éjjel született meg valamikor 2004 levélhullásakor!] Először elhessegettem a felvetést. Mondván, én nem leszek senkinek a "szellemírója" - ezt a kifejezést a gyereklányokat kokainnal tömő és megdugó Polanski úr filmje óta ismerem pontosan -, ám ahogy Ewan McGregor skót ficsur megformálta ama figurát, igazán megtisztelve érezhetem magam. Igaz, nem egy volt brit miniszterelnök biográfiáját vetem papírra, klaviatúrára, de azért mégis!

Így Arszák szépen elmesélte kis kalandjának minden apró szisszenését, a nő, Szófíja minden apró rezdülését, amit amolyan jegyzetként elraktároztam. A munka még akkor megindult, az eredeti terv pedig az volt, ebből kiindulva írok egy olyan történetet, amely minden modern gigapoliszban lakó ifjú - férfi, nő - okulására válhat. Ez lett a Szófíja-effekt. Egy regény, amely a tudatunkat mindenhonnan szexista jelekkel bombázó felgyorsult posztmodern világ faramuci, mindenáronbaszhatnékunknak lenni érzését dolgozza fel elég szarkasztikus, olykor érzésekkel, belső vívódásokkal teli hangnemben. No persze nem maradtam meg az eredeti vonalvezetés mellett, mert két ember szimpla három hetes összegabalyodása nem feltétlenül hordoz végtelen izgalmakat és érdeklődést, ezért vegyítettem bizonyos képzelt tartalmakkal is.

A mű jól haladt az elején, ám 2007 körül megragadtam (Egy kellemes hajnali kocsmázás után az éjszakai járaton ellopták az mp3 lejátszóm, amin az egy nappal korábban írt újabb négy oldalt is elmentettem, ám ez csak ott volt eltárolva, így csokinnyó!), nem jött új inspiráció, ezért mostantól, már kutyakötelességből is hoznom kell majd az újabb és újabb tárcarészleteket, ahogy Jókai úr tette a dualizmus idején.

Induljon hát...

Arszák