Pupákok és pribékek! A nagy megújulás, illetve logórákenról óta sajnos kissé megrogyott az írógép betűszerkezete, és az andalító nyárvég viszonylag kevés új agyrémet szivárogtatott ki a kutacs mélyéről. Ezt orvosolandó, az új koncepció[óóóó] alapján picit köz<-kösz>napibb időszak veszi kezdetét, így 23 hónappal a NAPLÓ elindulását követően. Szóval készüljetek, valóban pörgetünk, mondhatni komolyan, szívmelengetően mancsunkat a lüktető érre helyezve: nem lankadunk többé! [höha] Egyúttal ez azt is jelenti, hogy számos új témát emelünk be a kánonba, hogy ezzel is bővítsük a látóteret.

<Közben pedig már előkészülőben a 2012-es év minden bizonnyal egyik legpofásabb, részben pseudo, részben grafikmájszter ladislaus koprodukciójában készülő dobása... amin sokat kell még dolgoznunk, de nem lankadunk, úgyhogy gatyazsinórokat keményen meghúzni addig is: pupákok és pribékek!>

Hétfőtől hivatalosan is össze lehet mérni, méricskélni az <egykori> [halott] Oasis két egykori alapító testvérpárjának posztoázis tevékenységét. Kijött ugyanis Noel Gallagher első szólója: Noel Gallagher's High Flying Birds címmel. <höhö, már múlt csütörtökön sikerült beszereznem, majd azonnal rácuppanva meghallgatni az szarrá-be-harangozott munkát!> A tervek szerint az agyként elhíresült öregebbecske Noasis sok időt fektetett az előkészületekbe. Rágódott, sokat morfondírozott, tett-vett, összesimított, boronált, átkérődzött megannyi hangot. Ha minden igaz, nemsokára, valamikor a lengyel-!ukrán! fociebé évében pedig máris előrukkol a duplakorong újabb alkotásával, még pszichederikusabb, akusztikusabb, gépzene nélküli nótákkal, ezt ígéri legalább is a 44 éves city drukker.

Liamék, ugye, még tavaly dobták piacra az Oasis mínusz Noel Gallagher [Beady Eye] nevű bandájukkal a Different Gear, Still Speeding című lemezt. Ezen 13 nóta figyel, a zeneszerző báty zsírkorongján B-sidedal együtt 14.

Mivel gyakorlatilag a [What's the story] Morning Glory 1995-ös debütje óta követem az Oasis munkásságát, kedves barátaim tudják, elfogult vagyok a banda iránt. Még akkor is, ha olykor gyakorlatilag a Beatlestől átemelt akkordokkal aplikálnak, vagy a The Rolling Stones hangzását majmolják. Akkor is, amikor a mindenható flegmakirály, Liam Gallagher azt meri nyilatkozni, ő John Lenon reinkarnációja. Sebaj Liam brádá, hogy te már 8 éves is elmúltál, mikor szegény Johnt lelőtte Chapman a Dakota-ház előtt 1980-ban. Már én is épp bő három hónapja ismerkedtem akkor a pelenkákkal. Nyolc éves fiúba is beleszállhat a korongszemüveges szelleme, naná! Biztos egy Machester City meccsen történt, vagy talán a munkássorházak közötti focizás alkalmával.

Az Oasis [élt 18 évet, épp csak felnőttkorú lett] 2009-es botrányos feloszlása után - amikor, ha lehet hinni a pletykáknak, egy koncerten a backstageben Liam földhöz baszta Noel gitárját - mindenki arról susmorgott, tuti mindkét Gallagher előrukkol majd valamivel. Ez mára valóra vált, mind2 bro hozott anyagot. Na de, ki a jobb, ez a kérdés, ezt firtatta, balfasz módon még albumok nélkül találgatott évek óta a brit és a nemzetközi sajtó.

De télleg, ki a jobb? <Most> Hát lássuk...

Liamék albuma igazán kellemes fülekre talált a klasszikus oázishangzást szeretők népes táborában. A tracklist gyakorlatilag folytatása a korábbi munkának; igaz, akárki akármit mond, érezhető Noel hiánya. Elsősorban a dalkidolgozás, az összhangzás terén. Az ember úgy érzi, jó, jó, de valami mintha hiányozna, mintha nem lenne teljesen koherens minden hangszer egymással. Döccen, döccen ez, az. Persze vannak igen komoly nóták, például az indulásnak szánt Four letter word. Hasonlóan pörög az első kislemezként kiadott Bring the light. Az átütő erő ugyan hiányzik, de a lendület, a pörgő ritmus ott muzsikál bennük. Érződik, hogy mindent bele akartak adni a srácok, ennyi tellett tőlük.

No persze feltűnnek a régmúlt bevált dallamai, ha becsukjuk a szemünket, és csak a számot futtatjuk végig a neuronhálón, akkor azonnal azt a választ kapjuk, az Oasis tovább él. Ilyen nóta a For Anyone; nekem első körben a Songbird villant be róla 2002-ből. Egyértelmű design-copy. Minden ízében az. Nem csoda, azt is Liam írta. A Kill for a dream és a Wigwam is klasszikus, 2002-es hangzásvilágba visznek vissza. Ez talán kreativitás híján nem feltétlenül meglepő. Ahogy a gombafejűek hatása sem. Sőt, itt talán túl sok szám is erre a világra hajaz: Millionaire, Beatles and Stones <ki se találnák!>, Wind up dream és Three ring circus. Ezek letagadhatatlanul a 60-as évek bítkorszakát másolják. Van, akinek bejön, nekem kicsit sok.

Akadnak azonban érdekes kísérletek, amelyek túlmutatnak a veszekedésekkel - és a botrányos 2000-es szigetkoncerttel - telt éveken. Itt éreztem szimpatikusnak a csapatot. Mondhatni, kiizzadtak magukból valamit, még ha majdnem bele is döglöttek; de ott van, 'nesztek' - gondolhatták a jól megérdemelt munka után. A kis örs tagjai: The roller, The beat goes on és a Standing on the edge of noise. Az első kettőn noha érezni a múlt hagyatékát, mégis újat hoz az összhatás. Sok a tingli-tangli, de el lehet rájuk andalogni, közepes minőségű Cabernet sauvignont rendelni közben. Az utolsó említett darab viszont bídíájhoz képest kraftos, karcol, köményrokk. Enged zúzni hagyni, kevesebb, mint 3 percre, de elkalandoztat. [Ha értékelnem kellene, mindent egybegyúrva egy ötös skálán 3,3 adnék Liam 'ManCity mezzes' Gallagheréknek.]

Ha nekiesünk a mindenki által az Oasis kreatív szellemi motorjának titulált Noel új gyűjteményéhez, és meghallgatjuk a 14 számból álló adagot, igen biztató fejlődésnek lehetünk tanúi. Nem mintha itt nem lenne meg bizonyos esetekben a régi, már megörökölt dallamvilág, de első körben is érezhető a különbség; több újdonsággal szembesülünk.

Noel is igen erősen kezd, az Everybody's on the run nagyon combos anyag, tele kecsegtető újdonsággal. Az egyből szembeötlő, hogy az öregebb Gallagher magához mérten is sok energiát fektetett a gitártémákba; a pengetős hangszer túlsúlya az egész albumon érezhető. Az elektronikus, billentyűs elemek háttérbe szorulása alkotói ars poeticának, no és természetesen a szerző habitusának megfelelő. Még azokban a számokban is, mint például az Alone in the rope, ahol a zongora tűnik dominánsnak, ott is a gitár viszi a ritmust, a hangulatot. <Aztán talán mélyre szántva a hangjegyek között, többször meghallgatva az egészet, ott remeg a zongora is a háttérbe; ennek ellenére, Noelnél a dobgitár írja a történetet, az ad fonalat a gondolatoknak.>

Csípőből cáfolnám a brit lapok azon fellengzős és nagyívű kritikáit, hogy Noel ezzel az albummal gyakorlatilag az etalon Oasis korongnak számító [What's the story] Morning glory hangulatát viszi tovább. Ez picit erős, és még ha elemeiben ott is van az a remek anyaghalmaz, más kor szülte ezt, összetettebb a dolog, kiforrottabb, beérett, "öreges", a tapasztalat minden pozitívumával felvértezve.

Ennek ellenére ahogy a kezdés magasra teszi a lécet, a folytatás hektikus. Összességében azonban a számok lineáris folyamata - ha egy halmazként nézem - szerethető. Hallgatható. A részletekbe belebonyolódva vannak kihagyások. Töredékes tónusok. Mint egy hullámvasút. Nekem például nem jött be, hogy az első kislemez a The Death of You and Me köré épül. Ez a szám tele van klisével, minden olyan dologgal, amitől épp hogy borzongtunk Noel várható szólója kapcsán. Amikor kidobták, legyintettem, hogy baszki, ez rosszabb lesz, mint a Beady Eye, pedig ezt a csoport állítólagos legagyasabb szürkeállománya hozta össze.

A folytatás után pont egy ódivatú, hangulatában a 2002-es Heaten Chemistry bűvköréből előhúzott darabbal rukkol elő. A Dream on mellett persze több régi vágású nótával vigasztalódik a nagyérdemű, és nem feltétlenül azért, mert erre vágyott. Az If I had a gun, az (I wanna live in a dream in my) Record machine, vagy a Stop the clocks ezt a vonalat erősítik, erőltetik. A Let the Lord shine a light on Me pedig minden zsenialitása, akusztikus milliője ellenére az abszolút folytatása a szakítás előtti időszaknak. No persze, érthető is, hiszen ezt közvetlenül a 2009-es válás előtt, az utolsó albumot - a Dig out Your soult - követő koncertturné közben rögzítette adathordozóra Noel papi.

Ami azonban örömre, netán bizakodásra adhat okot, az a maradék. Előjön valami abból, amiben félve reménykedtünk. Amit vártunk. Ez az, csaphatjuk össze a két tenyerünk. És ha némi félsz is eluralkodik rajtunk, akkor is jó muzsika az AKA... What a life! Jól hangszerelt a Soldier boys and Jesus freaks. Az AKA... Broken arrow és a (Stranded on) The wrong beach pedig ha csak apró, részleges napfogyatkozást idéző percekre is, de tényleg új horizont elé állítja a szem bogarát.

Apró személyes kedvencé nőtte ki magát az Alone on the rope, a maga lassú, viszontagságos vontatottságában is. Meghallgatnám élőben, nekem ez ugrott be. Ahogy a Noeltől szokatlan, a kántri stílust idéző I'd pick You every time. Vicces. Szokatlan, ezért talán pikáns, és szürke szamárként árválkodik az anyag végén. Az ucsó The Good rebel pedig már címében is mindent elmond Noelről. Ebben különbözik öccsétől. Kiszámíthatóbb. Egyelőre úgy tűnik.

[Ötös skálán 4,0-t mindenképpen megérdemel, mondhatni, ez egy megelőlegezett kíváncsiság a folytatásra.]

Nem épp aktuális hangulattól vezérelve < ahol Liam egy kamu torokgyulladásra hivatkozva október 13-án lemondta bécsi koncertjét - így hoppon maradtunk a megvásárolt jegyünkkel -, hogy aztán másnap 14-én Berlinben meg mintha mi se történt volna nyomjanak egy teljes koncertet - amit, meg van pofájuk faszbukk live streamre felrakni!>, szigorúan objektíven, Noel nyerte az első ütközetet. Egyelőre nem jött be Liam első Beady Eye albuma előtt ellejtett dumája: "Ha a tesóm meghallja az új dalainkat, térden állva könyörgi majd vissza magát!" Noelnek nem kell könyörögnie, sőt...

Kedves Fanatikusok!

Örömmel közöljük, hogy hála aranykezű dizájnerünknek, elkészültek a pseudonapló első logói. Alább megtekinthetitek a Másnaposok vicces figuráját alakító Zach Galifianakisra hajazó formaterveinket. Kíváncsiak vagyunk a véleményeitekre is, írjátok meg, hogy tetszik a dizájnváltás, és fészbukk oldalunkon lájkoljátok a pindurit megújult külsőnket.

További tartalmas szórakozást minden kedves pseudofanatiknak!

Fekete-fehér verzió:

Színes verzió:

Nem akarok Grétsy Lacibácsi lenni, de. De. DE!

A magyar nyelvhasználat és szókincskészlet rettenetesen megváltozott, ez már az elmúlt tizenöt évben is látványosan kimutatható. Elég csak a személyes élményeimre gondolni, igen!

Nincs gond az argó, a szleng terjedésével, jómagam is számtalan esetben alkalmazom ezeket a szófordulatokat, megspékelve némi angol kontra magyar jelentés közti átfedésekkel, áthallással. Ezekre lehet nyelvi szójátékokat, egyéb, viccesnek ható fordulatot alapozni. Az elanglicizálódó magyarral sincs bajom, sőt a direkt fonetikusan leírt, tehát helytelen nyelvezet is lehet éppen célra vezető.

DE. Itt mégis csak álljunk meg egy szóra!

Alapszabály. Mindezt akkor, úgy és az használhatja, aki tisztában van a magyar nyelv pöpec ismeretével, helyi értéken tudja kezelni ezeket a dolgokat és legfeljebb irodalmi, publicisztikai, esztétikai elgondolásból - nevezhetjük szóviccnek - alkalmazza mindezeket. Az írást befogadó személyek pedig ezzel tökéletesen tisztában vannak. [Remélem az ide látogatók ennek tudatában olvasnak, höhö! Bízzunk benne!] Az előbb leírtak és a fent említettek csak és kizárólag ilyen esetben értendők. Minden más szituáció kizárva!

Ezzel végre magunknak tiszta vizet öntöttünk a pohárba. De [[[viszont]]] csak magunknak. Elképesztően sokan azonban egyrészt nem tudnak magyarul, másrészt mindennek hiányában alkalmazzák az előbb említetteket. Az egy dolog, hogy még a legegyszerűbb nyelvtani szabályokkal sincsenek tisztában <igekötők bazdmeg, hosszú magánhangzók, akurvaéletbe, a -j -ly dolgokról, teljes vagy részleges hasonulásokról ne beszéljünk, mer' szíthasítomafejedwazze!!!>, arra [[[persze]]] [[[de]]] viszont szót sem kell pazarolni, hogy még a retek angolnak nevezett nyelvet sem ismerik rendesen, max. nyögni a videókamerába: YES, MORE, THAT'S IT, COME ON, FUCK ME, a fuck my pussy as hard as you can már túl nehéz, így ez nincs repertoárban.

Ezen a témán húzódzkodtam egész nap. Könyörgöm, senki sem olvas el egy Rimbaud verset, amiben az egyébként kivételesen zavart és sajnálatosan furcsa homódolgokban résztvevő költő a világ legszebb 'női mellre történő' spriccről [élvezéséről] ír; Tóth Árpád pedig fordításában olyan gyönyörűen adja vissza a francia ritmusosságát. Vagy ott van a 18 éves Julien Sorel, Marie-Henri Beyle Vörös és feketéjének főszereplője, aki annyira idegesítő, hogy egész végig csak azon töpreng az olvasó: torkon, de legalább tökön rúgnám és még bűntudatot sem éreznék.

Számtalan ilyen példa van, amely ráadásul nullapontnulla időt von el a folyton pörgök bulikból, jaj, szarráittammagam összejövetelekből <ezt már csak tudom>, a sminkkészítés vagy a rúzselkenés művészetéből, a műkörömfeltöltésről már nem is szólva...

Tehát <ezzel sem kezdünk soha mondatot!!!> úgy látszik, rettentően kevesen érzik ezen nyelvi struktúrák fejlesztését ebben az országban, ezen a földrészen, ezen a globális kuplerájon. Visszakanyarodva az alapokhoz, egy újabb ötödikszériás műsor indult el egy televíziótársaságnál. Nem értem miért nem lehetne egy olyan felszarvazósó, ahol ilyen kérdések röpködnének: Hány fanszőrszála maradt Iulius Caesarnak, miután 21 évesen Bithyniából Asia provinciába érkezett?  vagy Hogyan hívták Sulla fiú szeretőjét? <mentőkérdés: Mi volt a foglalkozása?> netán Hol baszta fel magát leginkább ifj. Zrínyi Miklós? <segítek: egy ostrom idején>; Mit írt: "I love You vagy Te mocskos hazaáruló" Kossuth levelében Törökországból Görgeynek?; perszonál févörit ucsó kvescsönként pedig be lehetne dobni: Melyik évben volt a rendszerváltás? - itt is lehetne mentőcsomag: Sorolja fel a közép-kelet-európai (azt nem merem mondani, hogy a posztszovjet államok és Nyugat-Európa közti régió!) országokat!

Ehelyett a már korábban említett műsorban olyan szőke ... [NMHH] lyánykákat <ez túl szép és meghitt jelző> pinákat kapunk, akik faszi-csaj viszonyról szólva ilyen mondatokat tudnak kihányni fogvájataik között, mint "hosszabb távú periódus"

Gratulálok! Grétsy el. Fákmájfész alias <innentől kezdve csak> FMyF.

A humanoid mindig képes valami újat tanulni. Ez egy isteni ajándék. No meg, jó pap holtig tanul, hallhatjuk nagymama-papa korú, netán szülői évgyűrűkkel rendelkező személyektől. Ha pedig már nem leszek én sose akadémikus, ezt szem előtt tartva szívom jól befelé azt a rengeteg ingercsírából kibújó tudást, amit elém gurít boldog boldogtalan.

Így akadtam egy gyöngyszemre épp ma, most, pöpec megfogalmazások között. [Here, az uccsó bekezdés]

Azt hiszem nem kell sokat magyaráznom, vagy ha mégis, akkor ím, lám. Létezik egy mű-sor. Tressrealiti, lehetne egy metál zenekar is, akkor jobban járnánk. De a lényeg, egy kereskedelmi tévétársaság komoly mennyiségű digitális adathordozót áldoz erre a... [NMHH, a szerk.] Szóval, egy tressrealiti, helyileg az UNGÁRISCHE-SEA legfelkapottabb pontján, ahol még a parttól egy kilométerre begyalogolva is mindössze 30 centiméter mély a víz. Itt leledzenek szereplői, jól szituáltak, édesek, Magyarország jövőjét testesítik meg, akadémikus, nagydoktor palánták ők, a magyar irodalom minden tudásával, nyelvi választékosságával felvértezve.

Innen merítettem az alábbi lingvisztikai csodát: egy köbüki méretű mellekkel rendelkező lány nem akar takarítani, rászólnak, hisztizik, kivágtat a szobából és ráveti magát az ágyára, hogy folytassa a hisztijét, mire Mr. Nyíregyháza második helyezett (imádom ezt a nevet, bár én Mr. Nyíregy első helyezett se lennék, tírpákból ugyanis nem lesz szalonna...) megjegyzi: fújhat a seggemre porcukrot!

Csodaszép. I'm lovin' it...

Balaton, forróság, fröx, szex és egy hét izgi semmittevés a csajommal. Ez történt a héten, erről akartam írni. Hogy pozitív szavakat, kifejezéseket használjak, végre egy kötetlen hét, ahol le tudtam/tudtunk ereszteni. Se munka, se agyfasz. [Ami persze nem igaz, de azért mégis képesek voltunk nagyon kellemesen zsibbadni a parton, és ez kellett, már nagyon nagy szükségét éreztem!]

Ez így is történt, tehát alapjában véve egy folyamatosan feszítő vágytól, és svédtornától áthatott hét esett meg velünk a magyar tenger partjánál, ahol végre megtudtam, illetve elértem a bűvös forrást - kaliforniaiasan, lazán csak the source -, megtudtam, mik azok a nyamvadt ködreflektorok, amelyek minden átkozott este pásztázzák az eget Zamárdiban, akár a londoni légvédelem fénycsóvái a Lufwaffe gépeit az angliai csata idején. Akarom mondani a német Seelöwe akció során... khm.

Szóval a hiperkanfasztikusankurvajóösszeszaromagama13évesluvnyáktól Pálász diszkó mellett mindössze 30 méterre sikerült szobát bérelnünk. Hurrá, és megint csak kurva jó! Röpködtem örömömben. Persze maga a diszkáú nem zavart minket, hangját se hallottuk éjjelenként. Eszembe sem jutott hát, hogy még a didzsipatkányok idegesítenek majd a legkevésbé.

A szállás amúgy pompás volt, retro, az 1960-as évek megfűszerezve a gulyáskommunizmus utolsó óráinak negédes, temetem a szocializmust, de várom a roppant izgató, a szűzpunci újdonságának varázsát idéző vadkapitalizmussal érzés. Junoszty televízió, spaghetti tésztából készült mákos tészta, kristálycukorral, ping-pong: 150 forint/óra, NDK-s hajszárító, 30 forint/darab műanyagtányérok, 15 forint/darab műanyagétkészlettel, nagy kockás épület, fossárga üvegborítással és széles, szellős, a szigetelés művészetét nyomokban sem ismerő ablakokkal, kula nagy pókokkal és olyan egyszemélyes ágyakból kirakott francia heverővel, amely két alkotóelemének magassága 2 centiméteres különbséget mutatott, hogy így azokon nehogy véletlenül összesimulva lehessen aludni.

Minden adott volt hát egy franyesz nyaraláshoz, ami sikerült is.

Két dolog azonban előhozta belőlem egy pillanatra a killer papa was a rollin' stonet. A szemközti hotel kertjében második este egy társaság, pálászfejű koprék és sztátuszkurváik játszottak ektivitit. Eddig minden rendbe is volt. Ittak. Ez is sima ügy, én is ittam/iszok, zsibbadásig és még azt követően is, sarki fényig. Szóval mondhattam volna, hogy az vesse rájuk a követ, aki... no én nem. Akkor azonban újabb löketett adtam a gyomorfekélyemmel egybekötött agyvérzésemnek, amikor a hangzavar folyamatos erősödése mellett hajnal négykor is még ott vinnyogtak a fapadokon. Főleg az a max. 21 éves faszkalapos idegesített, aki drakula és freddykruger egyvelegét idézve, hangjával visítva kurta seggbe az összes agysejtemet másodpercenként. Annyira be volt már baszarintva, hogy ott üvöltött, elmegy a teszkaúba venni még egy üveg vodkát. Akadémikus barátai azonban nagy nehezen mégis lebeszélték az újabb diszkóbaleset statisztikát arról, hogy volán mögé üljön, mondván: Csitinnyó 3 ezer forintért megéri neked, hogy elvegyék a jogsidat?

Nem. Négykor kuss.

Fél hét fele azonban megindult a második hullám. A szomszéd. Papírfalak révén minden sutyorgást hallani lehetett. Ennek megfelelően a mellettünk "pihenő" család gyerekebbik, szerintem nádpálcát, szép szót és következetes nevelést sose látott pszichológus, MTA-levelező tag kistaknya már pontban 6.30-kor elkezdte a vinnyogást. Ezt ajtóbebaszások tompa, statikus sorozata követte, akár egy sorozatvető gránát, amit folyamatos, az ágyról dupla sarokkal a földre vetem magam effektusok fűszereztek. [Persze azt is meg lehetett tudni, hogy a kis siserifemili milyen sorrendben fossa össze a budit nap, mint nap: előbb apa, utána te, aztán anya megy kakszizni... Milyen szülő az, aki szarik a gyerekre és elsőként fektet kábelt? Biztos pukimanókirály... kábelbarát...]

Ez tízig tartott. Attól kezdve lehetett pihenni. Végre. Ekkortól jó volt. Csak azon imádkoztam, hogy remélem ők hasonló élvezettel fogadták, amikor mindennap ebéd előtt beindítottuk a (nem) fajfenntartás miatt elszabaduló hormonjaink gerjesztette gőzmozdonyunk, hogy a lihegés végén, izzadt burkolattal, erős nyögések közepette jussunk el Kanizsára.

No, miután túléltük Pulp, Kemikál Brádörz és colorstar barátainkat, de még Peter, Björn and Johnon és 30STM-n innen, sose látott magyar nyelvi kifejezőeszközre bukkantunk. Egyszerűen földbe gyökerezett a lábunk, mondhatni, köpni-nyelni nem tudtunk egy pillanatra, s az volt az ember érzése, hogy itt valaki, valamit nagyon nem tud, nem ért, nem ismer...

Azt hiszem fesztivál idején, főleg drága kis Magyarországunkon minden jó magyar ember bort, illetve fröccsöt fogyaszt. No nem a Belga nevű divatpoprapp zenei formáció miatt, csak azért, mert ez nekünk szívből jön, tradíció, és persze bornemzet vagyunk, uram bocsáss. Így az igazi geek [mostanában kedvelt szó lett eme kifejezésből] egyből a boros standokat, sátrat, sátrakat, netán falut keresi. Vizslatja, hol is lehet, merre rejtőzködik.

Sikerült elég gyorsan szert tennünk kiváló borszagló képességre, így térkép segítségével hamar ki is találtuk, hová kell rohanni egy jó kis fröxért. Körbe is néztünk, mi a felhozatal, hogy aztán gyorsan megtaláljuk a nekünk való mátraaljai söntést, ahol jó chardonnay és Irsai Olivért vágnak az emberhez. Az első viceházmester megrendelésekor azonban feltűnt valami. Ott motoszkált az agyalapi mirigyem szélén a dolog, valami nincs itt rendben, olyan furcsa hiány, illetve többletérzet alakult ki bennünk.

És láss világ csodát, leesett. VINCEHÁZMESTER. Ezt lehetett olvasni az itallapon. Vince, vajon a Ponyvaregényből ismert Vinsz, vagy netán egy átlagos magyar Vincéről lehetett szó? - jutott egyből eszünkbe. Persze a sokk külföldinek fel sem tűnt, főleg, hogy ugyebár a fröxkultúra sem igazán ismerős számukra, nemhogy a különféle keverési arányok magyaros elnevezései.

Tisztázásképpen:

1 dl bor - 1 dl szikvíz: kisförccs

1 dl bor - 2 dl szikvíz: hosszú lépés

2 dl bor - 1 dl szikvíz: nagyfröccs

2 dl bor - 3 dl szikvíz: viceházmester

3 dl bor - 2dl szikvíz: házmester

Nos tehát jeleztük megjegyzésünk a két szimpatikus pultos hölgynek, akik fejükhöz csapva csak annyit mondtak: Ó, nem vettük észre, de akkor úgy tűnik a Balaton Soundot követően itt is elcseszték a feliratunkat! Elcseszték ám, nem picit, hanem borzasztóan. Hogy tompítsunk a kellemetlenségen, kértem egy fekete alkoholos filcet, és szépen lehúztam mindenhol az n-betűket. Így szép vi ceházmester feliratú kartusok születtek, de legalább a becsület megmaradt, mert ugyebár, az roppant fontos, főleg egy bornemzet számára.