Ha jól emlékszem, 2004 őszén történt, abban az évben, amikor a hellasi labdarúgó válogatott minden meccsét egy kibaszott szögletből, vagy ívelésből belőtt labdából fejelt góllal nyerte meg. Otto Rehagel szövetségi kapitány barátom akkor mocskosul beleverte amaz összenőtt szemöldökű görög focisták fejébe a kátánácsót! Égei catanaccio! Gyűlölte is érte majd fél Magyarország, a csajok meg az akkor épp szárnyait bontogató krisztiánó genyáldó mellizmain rengtek kilencven percekre...
Szóval abban az évben esett meg. Akkortájt épp az ELTEbétéká Gólyavárában található Bölcsi elnevezésű vendéglátóipari egységben tengettem napjaim, emelgettem a poharakat, komoly társasági életben vettem részt. Ültem és írtam, olvastam, gondolkodtam, fröccs + JD + sör, mikor mi.
Ekkor találkoztam egy régi cimborámmal. Nevezzük Arszáknak. Szép alán név az V. századból. Leültünk beszélgetni. Szomorú volt akkor nagyon. Épp néhány napja hagyta el élete nője. Ő így interpretálta. Szófíjának hívták. Sokat dumáltunk, próbáltam kihozni a mély letargiából. Nagyon nem ment. Illetve nem akarta otthagyni a lelki dagonyáját. Fürdött, hempergett benne. Néha az az érzésem támadt, még élvezi is. Nem amolyan fürdőskurvásan, sírósan, mint inkább amolyan deprimált nagyvárosi dandyként tettszett neki a maró gúny, az önsajnálat.
Ekkor támadt Arszák korszakalkotó ötlete: elmondja kemény három hetes futókalandját élete asszonyával, és én írjak belőle egy tanulságos történetet. Amolyan psuedóregényt. [Nos jelentem, igen, a pseudónapló ötlete ekkor és ott, egy füstös bölcsis éjjel született meg valamikor 2004 levélhullásakor!] Először elhessegettem a felvetést. Mondván, én nem leszek senkinek a "szellemírója" - ezt a kifejezést a gyereklányokat kokainnal tömő és megdugó Polanski úr filmje óta ismerem pontosan -, ám ahogy Ewan McGregor skót ficsur megformálta ama figurát, igazán megtisztelve érezhetem magam. Igaz, nem egy volt brit miniszterelnök biográfiáját vetem papírra, klaviatúrára, de azért mégis!
Így Arszák szépen elmesélte kis kalandjának minden apró szisszenését, a nő, Szófíja minden apró rezdülését, amit amolyan jegyzetként elraktároztam. A munka még akkor megindult, az eredeti terv pedig az volt, ebből kiindulva írok egy olyan történetet, amely minden modern gigapoliszban lakó ifjú - férfi, nő - okulására válhat. Ez lett a Szófíja-effekt. Egy regény, amely a tudatunkat mindenhonnan szexista jelekkel bombázó felgyorsult posztmodern világ faramuci, mindenáronbaszhatnékunknak lenni érzését dolgozza fel elég szarkasztikus, olykor érzésekkel, belső vívódásokkal teli hangnemben. No persze nem maradtam meg az eredeti vonalvezetés mellett, mert két ember szimpla három hetes összegabalyodása nem feltétlenül hordoz végtelen izgalmakat és érdeklődést, ezért vegyítettem bizonyos képzelt tartalmakkal is.
A mű jól haladt az elején, ám 2007 körül megragadtam (Egy kellemes hajnali kocsmázás után az éjszakai járaton ellopták az mp3 lejátszóm, amin az egy nappal korábban írt újabb négy oldalt is elmentettem, ám ez csak ott volt eltárolva, így csokinnyó!), nem jött új inspiráció, ezért mostantól, már kutyakötelességből is hoznom kell majd az újabb és újabb tárcarészleteket, ahogy Jókai úr tette a dualizmus idején.
Induljon hát...
