Szeretnék most a Hell-A magazinnak írni. Istenemre, baromira. Nőkről, össznépi huncutkodásokról, a vonzás, vagy taszítás szabályairól, egy baromi jó lecumizásról, hatalmas popart fehér fröcskölésekről. De nem, ma semmiképp sem ez jutott osztályrészül, ráadásul soha, de soha nem akartam a labdarúgáshoz fűződő viszonyom kidomborítani semmilyen entellektüel megnyilvánulásomban sem. Jó persze hazudok, mert a laszti, a kapufák, meg a fehér csíkok mindig ott ólálkodnak körülöttem, node, na... nem ez volt sose a középpont.

Aki ismeri azonban Irapuato 1986.06.02 pestisét, az tudja, MAGYARKÉNT nem jó ómen úgy indítani az isteni játék iránti rajongást, ha a magyar-szovjet 0-6 az első meccs, amire a kezdő sípszótól a lefújásig emlékszel. Nálam viszont ez a helyzet, nekem ez az első meccsem, keretbe zárva egy 8-1-es holland zakóval. De nem, sose rinyáltam köztéren, max kispajtásaimnak meg szüleimnek meg öcsémnek meg nagybátyámnak meg nagyapámnak meg megboldogult nagyfaternek.

Ami ma este történt, mégis kikívánkozik belőlem. Mondhatni kikandikálnék a csöcsök tengeréből, hogy azt mondja: NE, plíz, plíz, nooooooooooo! Kikapni - a focitörténelem során először - hazai pályán, egy zsír új arénában, 21 ezer néző előtt Észak-Írország (FIFA világranglista 95. helyezett, mi 34, mint a korom) ellen kettőegyre, több mint pofátlanság. Nem akarok megoldásokat, nincs Szent Grálom, nem vagyok edző és nem okoskodom, hogy mit kéne.

Egyszerűen csak az b@ssz@ fel a vérnyomásom, juttat el Agyfaszániáig, hogy emlékszem, évtizedekig vinnyogtak: nincs pénz, nincs stadion, nincsenek jó edzőközpontok, nincsenek pályák, műfű, konditerem, dzsakuzzi, meg mittom még mi, mondjuk helyben leszopó, lefejő cumigép. Ez ment, a rohadt stadionok kalózállagú pallós lelátóit meg a talpam alatt éreztem. Szotyiszag, köpedékeső, igazi sutyinger hangulat.

Ez egycsapásra megváltozott. Lett stadion, miegymás. Mi szem szájnak ingere. Itt van, nesztek, ingyé megkapjátok, miközben úgy öntjük rátok a zsét, mint Dagobert bácsi a Kacsamesékben. Nesztek focisták! Erre mi van, dögszag, hullahörgés, zombitanya. Én meg elkeseredett vagyok. Kibeb@szottra. Mert kurtára nem értem ezeknek a fasziknak, mi a redvás nemtom micsoda jár a fejükben. Nem érzik a felelősség a súlyát? Netán más? Nem ebben a dimenzióban élnek? Alternatív valóság, mellpiercing? Netán mindkét oldalon?

Huszonegyezer néző, értitek, 21.000. Európa leghimihumiÜberFaszaAtyagatya stadionja, tele Ájfón 7S-sel matekoló szolis-műkörmös plasztik picsával, oops, a "szurkolók" kiszorultak, minő tragédia, egész Dánia bűzlik. Mondjuk, ha valaki színházat akart a focimeccsekből, az nyelje is le a feketelevest: NO SZURKOLÁS. Mindegy, kérem, akkor is itt a 2016-os francia EB, a történelem során először 24 csapat (az UEFÁ-nak összesen 54 tagja van, kvázi minden második, azaz csak a hülye nem jut már ki ide). Erre ez van.

Mindig reménykedtem, mindig bíztam, de asszem, lassan valósággá, mi több, rémálommá válik a "fogadásom". A 2000-es holland-belga EB nyitányán cimbikkel ültem egy kis kiülős kocsmában, néztük az első meccset, mondtam hangosan, ide se jutottunk ki... Erre ördögi, ugyanakkor épp ezért "kivitelezhetetlennek" tűnő terv ötlött fel bennem: ha 2020-ig, azaz negyven éves koromig ezek a kutyaütők nem jutnak ki sehova, jobb lenne mindent alapokig lebontani, beszántani, majd besózni, mint Carthagót, aztán szépen mindenki hazamenne chillezni és sokkal nyugodtabb lenne az élet.

Azt hittem, nem élem meg. Mindez nem válik valóra. Erre b@szod, nem úgy áll a dolog...? Emlékszem, ott rohadtam a focipályának becézett tócóskerti betonszaron Debrecenben, a gaz kinőtt a repedések között, minden nap legalább 2, de inkább négy órát nyomtuk a srácokkal. Nem voltam/vagyok ladbazsonglőr, max az NBIII jött volna össze, de kutya legyek, ha még egyszer fel merném ölteni a Kossuth-címeres mezt a mai után. Én gyűlölném magam, leköpném a pofám a tükörben és azon gondolkodnék, miért nem Illiászt meg Odüsszeiát olvasok egy romkocsma mélyén. Kínomba a meccs végén még a stoplim is kikötném, hogy bebassz@m az öltözőfolyosóra. Hogy soha többé ne legyen képem azt gondolni, válogatott labdarúgó vagyok.

Ezek nem érzik. Mondanám kérem szépen, az a legtragikomikusabb az egészben, hogy az 1940-es, '50-es években a szemétben dekáztak a rongylabdákkal, lett belőle egy vébé-döntő. Albert meg egy dohos ferencvárosi pincelakásban nyomorgott FTC-játékosként... mégis valami izé, ilyen Aranylabdának nevezett valamit kapott. Nem hisztiztek. Nem rinyoltak. Rakkoltak, és pofán penderítették volna azokat, akiket így meglátnak az "édes" mezben.

Szóval, én inkább köszönöm szépen, megyek Hell-A magazint írni, nektek meg spermában gazdag ájfonozó szolis ribiket a lelátókon. Meg jó szurkolást, ki tudja milyen idegen válogatottnak, brrrrrrr!

HELL-A, Hank.