Először azt hiszed, végre elérted a felszínt. Annyi küszködés árán ismét megtelhet oxigénnel a tüdőd. Mint valami látványos akciójelenet egy sutyerák filmből. Hatalmas Ó betűt formál az ajkad, miközben a rekeszizmok a lehető legnagyobb mennyiségű levegőt próbálják meg magukba szuszakolni.

Erről ábrándozol, de nincs így. Nagyon nem. Baromira nem lehet. Miért? Mert mindez csak egy hatalmas fehér vonal a nyúltagyad végén. Egy suttyó fikció az egész.

Álmodsz. Valahol messze, egy olyan valóságban kóborolsz, amely sose érintette meg a bőröd. Egy másodpercre sem. Talán sose létezett.

Mindig akkor ébredsz fel, amikor elhiszed, hogy egy huncut kacsintásra éppen kilábaltál a legrosszabból. Kijöttél a mélyből. Ahonnan még senki sem volt képes. Csak egy pillanatra felugrottál oda, amiről éveken át képzelődtél. Egyenesbe kerszülsz. Ez a képzelet. Az illatok nélküli illúziód. Bízol benne, legalább két évtizede. Jobban vágysz rá, mint a szüzesség elvesztésétre.

Próbálod magad a fizikára bízni, de a kémia győzedelmeskedik feletted. Nesze neked relativitás elmélet, ha a sejtfunkciók folyton kifognak rajtad.

Álmodban királyfi vagy, mint kis Balázs. Ha kinyitod a szemed meg egy puhány jól lakott napközis. Kapálózol, levegőért, és újra tanulsz úszni. Csak, hogy életben maradj. Aztán már csak azt érzed, valaki teletömte az szád fémpénzzel, amely szép lassan, de újfent vasmacskává változtat.

Mindig azt mondod, soha, fogadkozol, még néha össze is kulcsolod a kezed, közben meg mindig mindig. A sült galambot várod, hogy elrepüljön. Ha nincs szikra, cseszheted - ezt ismételgeted, mint egy elfuserált videómagnó, amelybe 1985 óta beleszakadt a szalag.

Énekelni felesleges, tömött pofazacskóval meg amúgy sem érdemes. Így csak belül, a receptorok mélyén dúdolod, hogy 'wake up, little suzy, wake up...'