Öt napja csak a combjaira tudok összpontosítani. Illetve nem csak a lábai vonalvezetésére, sok minden egyébre. A szájszegletére, például. Meg a nyakára, az eszeveszett szeretkezés utáni illatfelhőre, a hormonháztartására, ilyesmik. Sokat szuggeráltam a derekát, a könyökére is…

Odasúgtam volna neki, csak hogy a kibaszott magabiztos felhői fölül egy apró rezzenésre letekintsen az egyszerű halandó pórnép, a forgácsban hempergő pondrók közé: kérdezd már meg a nődet, kitől tanulta a spriccelvezetést? A langyos elkenegetés tudományát? Hüm? Tekintetes…

- Vigyázz, erősen fogd a hátsó lábát, nehogy eltörje a sípcsontod! – adták ki az ukászt. A végbelem is végső összezáródásba került, gyöngyözött a homlokomon a reggeli szilva minden egyes felese. Az előző este annyira dehidratálódtam, hogy nagyjából csak az tudott…

Végtelenített magnószalagként suhanok minden átkozott este haza a metrón. Kötéltáncosként egy alagútban. Elsuhanó fényerek a neonlámpák. Így telnek a kora esték. Késő éjjelek, 23.25-ig tuti. Csak azt tudnám, miért erőltetem mindig azt a retekegér féregjáratot. Csak ülök…