- Vigyázz, erősen fogd a hátsó lábát, nehogy eltörje a sípcsontod! – adták ki az ukászt. A végbelem is végső összezáródásba került, gyöngyözött a homlokomon a reggeli szilva minden egyes felese. Az előző este annyira dehidratálódtam, hogy nagyjából csak az tudott kipárologni a bőrszövetem alól.

A felszólításra összeszedtem magam. Haptákba vágtam magam, akár a Tizedes meg a többiekben. Megfeszültek az inak, a nemlétező izomszövet meg csak úgy dagadt mindenhol. Fogtam a disznó lábát. Mint a felhőkarcolók tetején szorgoskodó vasmunkások az acélgerendákat. El nem akartam engedni, még szerencse, hogy egy nagyon csendes hörgéssel igen hamar megadta magát az ebugatta. Fröcsögött a vér, csokinnyó.

Megindult a szakszerű feldolgozás. Ipari méreteket is meghazudtoló pörzsölést követően mértani pontossággal felaprításra került minden parányi kis cocaporcika. Jöttek a lapockák, a lábak, körmök, pörcikék, a pacal, <[vég]bélrendszer egy kurva nagy külön vájlingban landolt; a háziállatok meg nem átalkodtak körülötte sündörögni…>, a dagadó, a tarja, a combok, az oldalas, no meg mi szem szájnak jó falat: máj, vér, vese, szív. A legszexibb természetesen a megnyúzott gyesznyófej volt, akár egy Germania északi részén, valahol az Elba torkolatánál vívott csata utáni győztes tropaeum. Csak ezt nem germánoktól zsákmányolt véres fegyverekből készült, de a szeme kimondottan üvegesnek tűnt.

No itt rövid paúz. Snitt, snitt, snitt – pálesz, pálesz, pálesz, közben andalító tokaji furmint. Nektárt csepegtettem szabadidőmben.

Utolsó harcmezei emlékem, hogy úgy ötven kiló húst daráltam le a kolbászba. Izomból. Mondhatni elájulásig. Pikk-pakk. A szervezetben keringő etil mennyiségének növekedésével fordítottan arányosan szállt el belőlem a tekerési kedv. Noha a végén már inkább a daráló tekert engem, a kemény feladatot csak megoldottuk.

Csak arra emlékszem, hogy 15 óra 24 perckor összeestem az ágyba…

kípwólkin’