Végtelenített magnószalagként suhanok minden átkozott este haza a metrón. Kötéltáncosként egy alagútban. Elsuhanó fényerek a neonlámpák. Így telnek a kora esték. Késő éjjelek, 23.25-ig tuti. Csak azt tudnám, miért erőltetem mindig azt a retekegér féregjáratot. Csak ülök ott, azzal akarok menni. Odavonz magáhot a kék, piros. Energiatolvajok. Kiszívják a leheletet is. Akár egy rossz hideglelős filmben. Csak ott ülsz, jön a borzongás, amikor a légzésed szinte megfagy, a nézők meg elalélnak.

Suhanás közben arra jutok, hogy mindenki egy lopott kufirc után robog. A lihegés vezérli, csak hogy végre már nyöghessen egyet. Ha nem ez, akkor meg a magányos dildo-fogdosás. Csak, hogy végre valami tövig landolhasson az emberben. Egy percre, a nedvesség és az elmebaj határán. Hogy érezzenek. Mocskos perverzióktól függetlenül. Ők a metró népe. Alkoholtól és kúrhatnéktól vezérelve rohannak esténként egy elcseszett járatban rögzített céljaik felé.

Csak halkan vallom be magamnak, én is azért sietek. Hallani akarom, ahogy egyre ütemtelenebbül elhalkulnak a nyögései. Ahogy kitép egy darab húst a hátamból. Én pedig összeszorítom a fogam, hogy még egy picit ugyanazzal a lendülettel képes legyek ritmust adni az elfulló hangsebességének. A fényrobbanás előtti elnémulásnak. Ahogy már levegőt sem bír venni, csak engedjem már remegve visítani...

...

Jó nézni a cigaretta füstjét, ahogy minden előzetes bejelentés nélkül távozik a tüdődből. Egyedi ujjlenyomatok. Már messze a féregjárat dohos levegője. Csak csendben hallgatom amint a mellettem fekvő meztelen valóság tüdeje fel s alá vándorol. Vulkánok emelkednek rajta, hogy aztán mélyföldekké zuhanjanak össze. Én füstölök.

Arra gondolok, milyen szexi a piros ötujjas pacsim a popsiján. Igazán egyedi. Lendületből landolt a hátsóján. Ilyenkor elvonatkoztatok, hogy egy féreglyukban kell bandukolnom. Legalább élek, mikor visszapattan a tenyerem a feszes bőréről.