Odasúgtam volna neki, csak hogy a kibaszott magabiztos felhői fölül egy apró rezzenésre letekintsen az egyszerű halandó pórnép, a forgácsban hempergő pondrók közé: kérdezd már meg a nődet, kitől tanulta a spriccelvezetést? A langyos elkenegetés tudományát? Hüm? Tekintetes Úr! Kitől…?

Baráti feljegyzések a rókalyukból

[városi legendák amiről azt mondják, hogy megtörtént]

Első évad, harmadik rész – A tanár úr

Egy közeli cimborámmal utaztam hazafelé a földalattin. <manapság a jó sztorik csak a földfelszín alatt találnak álcsúcson> Siklottunk hát, valami fogalmam sincs hány kilométer per órával. A szerelvény kattogott, az biztos. Már kiveséztük a blogszféra <szféra, szféra, k. jó szó, szeretjük!> összes mocskát. Az individualista nagytudás átkozottan fényes agyú nagyágyúit, minden nálunk klasszisokkal magasabb rendű elmélkedő roppant fontos szavait, legépelt kontextusait.

Hallgattunk.

Elővettem egy hetilapot. Azt amelyikre előfizetek. Néha olvasom, nincs rá időm. Akkor volt. Habzsoltam be, mint mákos bejgliket, burkoltam be a kulturális ajánlókat. Épp egy könyvnél tartottam. Valami verses regény, nem egy János Vitéz, no nem is a Helyiség Kalapácsa. Inkább egy kortárs műhelypróba, valami külügyi téma. Young and successful effekt. Nagy szavak, egy [még nagyobb] embertől. Olvastam az ajánlót, és azon törtem a fejem, hogyan lehetséges verses regényben beszélni a protokollról, majd közelebbről is szemügyre veszem, érdekel(ne/het), és már azon járt a névmemóriám, ki is lehet a szerző, hallottam már róla…

- Hehe, höhö! Ne már, már megint írt valamit, nagyon píszí egy faszi… - hajolt át kisbarátom a jobb karom felett, hogy beledugja a képét az én hetilapom hasábjaiba. „Hüm, ismered?” – csak velősen.

- Já brádá, naná. Magyarország legelitebbhűdefasza univerzitátiszán előadó. Épp csak egy szolid ötössel lehet több mint te, max hét! Ismertem, csak én, ő nem hiszem, hogy valaha is megjegyzett volna magának. Azzal dicsekedett, hogy ő már ily’ tejfeles szájjal érettségi tétel. <Hűha, elalélt az önérzetem> Szóval sokat tetszelegett az egyetemi kiskocsmá(k)ban, tette a szépet a kiscsajoknak, kik hol ámulva, hol undorral (ez utóbbi talán gyakoribb lehetett) fordítottak hátat a legendás irodalomtörténeti művész úrnak. Szal, a lényeg, előadta magát, közben nem volt túl szimpatikus jelenség. Nem mintha én részegen az lennék, de érted öcsém, ő már alapból sem volt százas.

- Legyen – villantok egy gyenge kettest, de érted, hány ilyen faszi szaladgál csak ebben a városban…

- Na igen, de érted – bök vállon -, szal tudod, nem vagyok egy akadémikus, viszont a szlusszpoén csak ezután ül majd rá a gyomrodra. A lényeg, majd összeszarja mindig magától magát, és nekem csak az jutott eszembe, egyszer igazán odamehetnék hozzá, és megkérhetném, hogy kokettálva gratuláljon nekem, hiszen én tanítottam meg a csaját, mi az a mélytorok, hogyan kell érzékletesen elkenni a gyönyör 50 milliliterét az ajkai körül, hogy két domb között egy dorong hogyan, miként és miért úgy mozog ahogy…

- Viccelsz barátom…

- Nem én szépecsém, már miért tenném, csak tudod a nagyképű pojácák arcáról olykor jó lenne letörölni az öntelt szennyes mosolyt, csak egy átkozott pillanatra, hogy kishaver, talán itt, közöttünk, alázattal járni-kelni kell, ha már élni, halni nem akarsz.

- És megtetted?

- Nem elég ha én tudom. Már ez többet ér minden elégtételnél. Nem vagyok csalódott, nem vagyok nagyravágyó, nem vagyok nagy ember, de tudom hol a helyem – kacsint, majd megjegyzi: kíváncsi vagyok mit írt, szerintem megveszem magamnak karácsonyra, elvégre minden egyes pukkal az én tanítványom juttatja közelebb a kívánt cél, az újabb „érettségi tétel” közelébe. Nekem ez elég.

- És még együtt vannak…?

- Passz, ha nagyon hosszúcombú vagy szőke nő szerepel benne, akkor már nem valószínű, de azért tíz évet biztos kapott az igen tehetséges padawanomból.