Igazából, már lassan két hónapja a tollam hegyén volt az a sztori, amit most kívánok megosztani a nagyérdeművel. A történet picit kacskaringós, de a végére érthetővé válik a poén.

Történt, hogy 2011. november 11-én a magyar labdarúgó válogatott barátságos mérkőzést játszott Liechtenstein csapatával. Az "összecsapást" egyúttal a nem sokkal azelőtt váratlanul elhunyt focilegenda, <Magyarország egyetlen aranylabdás labdarúgója, a Ferencváros kiválósága [sose gondoltam, hogy ezt épp én, épp így egyszer leírom]> Albert Flórián tiszteletére emlékmeccsé minősítették. A találkozóra kábé egy-két óra alatt elkapkodták az ingyenjegyeket, ám a telt ház helyett inkább combos félház fogadta a csapatokat. <ungárische wirtcsaft noh mál>

A lényeg azonban ezúttal nem az összecsapáson volt - amit a magyarok amúgy 5-0-ra hoztak, bár a látott helyzetek és lehetőségek alapján, 10-0-ra kellett volna megnyernünk -, hanem az ellenfélen. Liechtenstein. Egy parányi kis hercegség, adóparadicsom Ausztria és Svejc között. A schengeni övezethez is nemrég csatlakozott ország területe mindössze 160 km2 és mintegy 33 ezer lakossal büszkélkedhetnek. Az ország focicsapata köztudottan az öreg kontinens leggyengébbjei közé tartozik: a San Marino, Andorra, Feröer-szigetek, Luxemburg és Málta illusztris csoport tagja.

[Szó se róla derék nemzeti tizenegyünknek ezek közül sikerült már épp Liechtensteinnel 0-0 játszania 1999-ben egy Eb-selejtezőn, ahogy Málta is elagyalt már minket 2006-ban 2-1-re szintén Eb-selejtezőn, miközben tavaly nyáron vért és verítéket izzadva 1-0-ra sikerült lenyomnunk Luxemburgot egy barátságos meccsen, amivel a FIFA világranglistájának 27. helyére ugrottunk egy hónap erejéig, gartu!]

No a jó öreg hercegségiek tehát nem tartoznak az idei Eb várományosai közé. Ami érdekessé teszi őket, az a himnuszuk. Szép becses nevén: Oben am jungen Rhein. Amely gyakorlatilag megegyezik az angol himnusz, a God Save the Queen dallamával, annyi kivétellel, hogy derék liechtensteini barátainknál nincs hozzá szöveg, legalább is, amikor lenyomják, nem énekelnek hozzá.

Itt érünk a célba. Ezen az ominózus magyar-lichti meccsen jutott eszembe az a vicces, illetve kicsit tragikomikus történet, ami 2010. szeptember 7-én esett meg a hercegfiakkal. Aznap Glasgowban léptek pályára a skótok ellen a legutóbbi Eb-selejtező sorozatban. A meccs favoritja természetesen a hazai együttes volt. Nagy nehezen, vért pisilve, a 97 percben (!!!) hozták is a meccset hét perc ráadás után <az UEFA-ellenőr biztos izgult is> 2-1-re. A meccs előtt természetesen elhangzottak a himnuszok. És mit ad az ég, a méltán híres Hampden Park skót patriótái, hát nem kifütyülték a liechtensteini himnuszt? Mint a sicc, és ha már ott voltak, gyorsan meg is dobálták őket műanyag sörös poharakkal, csakhogy nyomatékot adjanak Angliával szembeni utálatuknak.

Azok a szerencsétlen liechtensteini fiúk meg csak álltak ott, tök bambán, és baromira nem értették most mi van? Nem sok skacok, csak Skócia rühell benneteket és ha tehetnék, még le is rohannák kis hercegségeteket! Höhö.

A magyarok ellen nem fütyülték ki a himnuszukat, pedig vártam, de nem... <Oben am jungen Rhein>

Füttykoncert a 44. másodpercről, utána skót himnusz.

A következő posztnak semmi köze a politikához <ahogy ezt korábban már leszögeztem>, és ahogy a patikus írja, összevetni ezt a 2012-es amerikai elnökválasztási kampánnyal, nemcsak káros, de közveszélyes is.

Szóval ma kezdődik a verseny, a republikánus elnökjelöltek Iowában megindulnak az Ekszkálibúrért, hogy a végén csak egy maradjon és az megmérettesse magát Barack Obamával. Érdekes ugyanakkor az amerikai sajtó hozzáállása: a hat republikánus jelölt közül szinte mindegyiket esélytelennek tartják, kit ezért, kit azért. Szó mi szó, én sem látok olyan karizmatikus személyt, aki tökön ragadhatná saját táborát. [Arról ne beszéljünk, hogy demokraták ide, republikánusok oda, az Egyesült Államok sokat áhított demokráciája egypártrendszerre - meg ma már több tízmillió mehikánó bevándorlóra - épül.]

Nos ezért nem is akarok egy szót se fecsérelni Mitt Romneyra, Newt Gingrichre vagy a többiekre. (Ha személyes véleményemet kérik, akkor én Michele Bachmannra szavaznék, mert szexi és mert MILF!)

Ezt a hangulatot jól tükrözi a politikai bulvárban remek demokrata szócső, a The Huffington Post is, ahol, hogy a szavazni nem akarok se unatkozzanak, a verseny "keménységére" tekintettel egy másik előválasztást is meghirdettek. Összesen 20 filmbéli (kitalált) amerikai elnökre lehet szavazni. A választás nehéz, lássuk a jelölteket:

1. Jed Bartlet - The West Wing, 1999-2006 (Martin Sheen)

2. Dave Kovic / Bill Mitchell - Dave, 1993 (Kevin Kline)

3. Andrew Shepherd - The American President, 1995 (Michael Douglas)

4. Manfred Link - First Family, 1980 (Bob Newhart)

5. Laura Roslin - Battlestar Galactica, 2004-2009 (Mary McDonnell)

6. James Marshall - Air Force One, 1997 (Harrison Ford)

7. Tom Beck - Deep Impact, 1998 (Morgan Freeman)

8. Thomas J. Whitmore - Independence Day, 1996 (Bill Pullman)

9. Mackenzie Allen - Commander in Chief, 2005-2006 (Geena Davis)

10. David Palmer - 24, 2001-2006 (Dennis Haysbert)

11. Robert Fowler - The Sum of all Fears, 2002 (James Cromwell)

12. Allison Taylor - 24, 2009-2010 (Cherry Jones)

13. Russel Kramer & Matt Douglas - My Fellow Americans, 1996 (Jack Lemmon & James Garner)

14. President Lindberg - The Fifth Element, 1997 (Tommy Lister)

15. Mays Gilliam - Head of State, 2003 (Chris Rock)

16. Dwayne Elizondo Mountain Dew Herbert Camacho - Idiocracy, 2006 (Terry Crews)

17. President Hathaway - Monsters vs Aliens, 2009 (Stephen Colbert, voice)

18. Julia Mansfield - Hail to the Chief, 1985 (Patty Duke)

19. Merkin Muffley - Dr. Strangelove or: How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb, 1964 (Peter Sellers)

20. Greg Stillson - The Dead Zone, 1983 (Martin Sheen)

Nekem asszem már megvan a jelöltem: David Palmer for President!

De asszem mindenki kedvére szemezgethet, hiszen az ötödikelemes P. Lindberg is jó arc, ahogy például az igazi republikánus allűrökkel rendelkező Thomas J. Whitmore se kutya.

Hehe, God bless Iowa, bye!

Háromnapos pezsgőtúra után talán itt az ideje valami értelmeset is kezdeni a klaviatúrával. Ha pedig már éppen a labdarúgó Eb és a londoni ötkarikás játékok évébe történt megérkezésem előestéjét ecsetelném, nem árt megemlékezni egy kultúrtörténeti sokkhatásról. Amely egy estére Marty McFlyjá, DzsekkBlekké és amolyan időn kívüli billentyűzet-terroristává változtatott.

- Mintha tegnap lett volna - vakkant egy nagyon Marty a Vissza a jövőbe 2. részében, amikor a dokival ismét 1955-ben landolnak. "Pont tegnap volt, pont tegnap" - válaszol DOC. No, pont tegnap volt, hogy 2001. egyik ködös estéjén pár egyetemista cimborámmal, bőcsészekkel meg amolyan válogatott pribéktársasággal, társadalommal Warpigs koncerten pogóztunk a Süsüben <az azóta gyors végelgyengülésben kimúlt Süss fel Napban>. Még Speak sem rappelt a YouTubeon, még videómegosztó sem volt. Se közösségi portál, se Twitter, csetelés, chat.hu, yahoo, no és digitális világ már, jah. Na, ekkor voltam utoljára a skacok koncertjén. Erre emlékszem, még.

Fotók: Dervarics Gergely

Intenzív szociológiai tanulmány: a közönség, az arcok fele 2011-ben ugyanazokból az emberkékből állt, akik az ezredfordulón is megjelentek a zenekar fellépésein. Persze rajtam kívül mindenkire rámászott egy fránya évtized, de a lelkesedés senkiben sem múlt el. Volt pogózás; hedbeng, és a legnagyobb meglepetésre a világtörténelemben annyiszor mindenhonnan kitiltott, ám méltán hírös crowd surfing. [Én, nyugalomban középkorosodó citoyenként, az első sor széli hangfal mellől szemléltem az egyre fokozódó eseményeket.] Felcsendült a Monte Carlo meg zárásképp a Szandál, kétszer visszatapsolás, no meg majdnem két óra zenei élmény, amely nem csak konzerválja az embert, de kétségtelen tény: plasztikai sebész nélkül is levesz egy tízest az ember válláról.

Azt is kellemes azért látni, hogy jók még - a már kétségtelenül - apukák <vagy édesapai örömök közelébe ért férfiak> a háznál. Amikor nem feltétlenül fele annyi idős arcok között mozogsz egy koncerten, hanem valamit visszaidézhetsz ifjonti virgonckodásaidból. Ennek szellemében tett baromira jót a W. mint wérbosszús fiúk szilvesztert felvezető mókija. Ajánlott volt azoknak, akik a napján már nem akartak extra száraz pezsgőtől maguk alá fokszolni, vagy ismeretlen idegenek formabontó tömegeivel együtt önkéntelenül is randalírozni.

Persze az évi egy koncertet adunk érzésbe simán belefért az olyan Petászos beszólás is, mint "idén ti vagytok a leglelkesebb közönségünk". Thx a lot <höhö> Azt is meg kell azonban állapítani, hogy a srácok még tíz év [menopauza?] után sem koptak ki az iparból, megvolt az a hangzásbéli karcosság, amire egy nem feltétlenül az antifitneszklub jellegű gumiizére pogózó harmincas vágyik. Izzadtságszagú ütemekre. <És még csak véletlenül sem az elfogyasztott sör beszél belőlem!>

Ha pedig a jövőről elmélkedtem, talán illendő lenne megemlíteni, kiáltványban felhívni a figyelmet arra: <mindenki megérti, hogy család mellett, meg mondjuk külföldről roppant nehéz, de> igazán adná magát a kérés, hogy be lehetne iktatni egy nyári koncertet is a turnélistába. Csak a mihez tartás végett.

Tizenévesként ezt úgy lehetne nyomatékosítani: Nagyszínpad! <riszpekt>

Utóiratként: csak hogy az 1980-as évek közepét követő generációk is tudják, és ne kérdezzék meg folyton tőlem, hogy ki is, mi is; egy kis szösszenet erejéig ím egy klasszikus az 1990-es évek végéről, megspékelve azzal [a városi legendával], hogy ebből a klipből született a Kontroll című magyar film. Bár lehet sok <ifi> már arra sem emlékszik, végül is 2003 sincs már oly közel.

Lassan közeleg a Szenteste, és lassan mi is kétévesek leszünk, úgyhogy mi szerényen nem is kívánhatnánk mást minden kedves pseudofanatiknak, mint Speak, the Hungarian rapper barátunk: Hepi Kriszmösz. Ennek örömére pedig mindenki meghallgathatja teljes valójában a karácsonyi jókívánságokat.

És így év vége felé számot vetve a mögöttünk hagyott esztendőről pedig külön élvezetes felfedezni olyan mondatokat, amelyek megvalósultak idén. Lelkesen ajánlanánk hát 2:06-tól a következő sorokat: Catch the bad man, stop your plan, bin Laden, thank Allah. <...>

Egy szűk fél éven belül kétszer fordult elő, így másodjára - épp egy szűk órája  esett meg velem - már nem tudok szó nélkül elmenni mellette. Nem vagyok egy nagy inges figura, de az elmúlt egy-két évben <már csak a munkából adódóan is> vettem, illetve kaptam pár jó példányt, amelyek nagyon hozzám nőttek. Igazán kis csinos darabok, ha ilyen ruhaneműben kell megjelennem, akkor előszeretettel húzom fel magamra őket.

Most azonban a második ilyen ingem is kiszakadt. Nem nagy, de mégis kellemetlen foltokat hagytak magukon. Azaz nem varrás mentén keletkezett rajtuk vágás. Ráadásul mindkét ing esetében egy idióta mozgáskoordinációs hiba okozta a végzetüket.

Első esetben - még idén nyáron - a Könyvtár Klub kiülős udvarán található pult mellett szambáztam el, amikor egy óvatlan pillanatban [egy szék mögött akartam átslisszanni] a sarkának mentem és fakorner meghúzta a hátam. Ennek eredményeképp egy balfaszul szép vágat keletkezett az oldalán, amit meg sem lehet varrni rendesen, mert naná, hogy nem varrás mentén történt a baleset.

Hasonló dolog borzolt ma este is. Miután kis csöcsfejem igazán egészséges <teljes kiőrlésű, zabpehely alapú> sütit érlelt a sütőben, amit én a művelet végén rengeteg szerencsétlenkedés árán egy konyhai kesztyűvel közelebbről is szemügyre vettem, a kesztyűt sikeresen leejtettem a vadiúj konyhaszekrény mellé. Én, balfasz pedig szokásos ügyes mozdulataim egyikeként úgy hajoltam le, hogy ismét egy fa pultsarokkal ütköztem a nyári eset mintájára.

És láss csodát, az ing nem megint kiszakadt. Ugyanúgy, ugyanott. Bassza meg. Így sikerült azonos módszerrel amortizálni a három kedvenc ingem közül kettőt. Felvenni meg kicsit béna, mert látszanak a szakadások... [LYUKAS, a rézfánfütyülőjit neki!]

Irgumburgum. És ez a leggyengébb jelző, amit ide le tudok vésni. A rohadt életbe, legszívesebben ilyenkor egy hegyezetlen ceruzával hasítanék egy kibaszott vájatot a parkettába!

Egy csipet angol humor. Ha már a felvidéki példával éltem a minap, le kell gyorsan jegyezni egy másik anekdotába illő darabot is. A szereplők ugyanazok, a beszélgetés kicsit korábban zajlott le.

Jó dolog egy olyan angollal beszélgetni, aki valóban szereti a focit, pontosabban a Premier League csodáit. Azt a bajnokságot, amely színvonalában, összhatásában az elmúlt szűk húsz évben maga mögött hagyta Európát, a világot. <Magyarán, minden harmadik világbeli csitinnyó, illetve egyéb, köztük számos uniós munkavállaló labdarúgó oda vágyik; ahonnan aztán majd százmillió eurós összegekért lehet eladni genyáldókat mondjuk a Real Madridnak, vagy a Barcának. Na ez a PL.>

A már említett Chriss végre azok közé az angol úriemberek közé tartozik, aki szereti a focit. Meg is kérdezte tőlem, hogy én kedvelem-é? Naná - replikáztam. Viszont kérdésemben arra voltam kíváncsi: Honnan jöttél? MANCHESTER. Höhö, elsőre kezdtem reménykedni, mondván netán egyívású ízlésünk lehet e téren. Chriss persze rákérdezett, na melyik a kedvenc angol csapatod, mire én egyszerűen csak annyit válaszoltam: CITY.

Az angol úr hümmögött egy tekintélyeset, majd egy rövid időre magába roskadt <gondolom a memória épp a frappáns válaszon pörgött>, majd hidegvérrel mindössze annyit fűzött hozzá: Én két csapatot ismerek Manchesterben:

Manchester United és Manchester United Reserves

Hahahaha, na tessék, nesze neked cityfanatik! Ettől függetlenül legalább jól el tudtunk társalogni a labdarúgást érintő kérdésekről, és jó mencseszteri révén még a Gallagher bratyókat is kedvelte, és kifejezetten lelkes volt, hogy én is hasonlóképpen lelkesedem az egykor még munkanélküli segélyért kuncsorgó munkássorházi <részben ír felmenőkkel is rendelkező> ivadékok muzsikája iránt. [Stop]

Talán még nem is oly' régen volt a humornak egy igen sikamlós, ám bizonyos szempontból kifejezetten érdekes válfaja, ahol nagyon óvatosan és minden egyes betűt jól megfontolva, de mégis lehetett csipkelődni egy-egy nemzetnek egymáson. A Monarchiában ez még nem volt politikailag nem korrekt, és persze elég, ha elolvasunk egy Mikszáth novellát, vagy mondjuk Móricz Zsigmondtól ezt-azt. <Karinthyról talán nem érdemes beszélni, mert ő a kiélezett humor nagymestereként egyértelműen értette volna az alábbi történetet.>

[Politikailag <ma> már <valószínűleg> nem korrekt sztori következik, amelyet kizárólag 90 éven aluliaknak és 18 feletti, Kárpát-medencei történelemben jártas és azt értő személyeknek ajánljuk, no és akik talán még értik az ilyen csipkelődést!]

Egy alkoholmentes Efes sör <hehe, remélem senki sem vette be!> mellett beszélgettem nemrég egy kettéválasztott szigetország északi, csak Isztambul által elismert részköztársaságának szintén - a déliek és az északiak között - két részre szabdalt fővárosában egy, az európai és láss csodát még a kelet-európai történelemben is jártas angol úrral. [Sajnos nem az amerikai polgárháború idején történt, és még véletlenül sem Washingtonban...] Két megjegyzés fontos: 1. az angol szó; noha mi szeretünk britet írni, mondani, ők ezt gyakorlatilag sértésnek veszik: szóval van angol, skót, walesi, ír, talán északír nincs [ott csak ír katolikus és protestáns angol max.] - 2. az úr kifejezés. Mindenkinek van egy elképzelése, milyen lehet egy amolyan igazi, békebeli angol gentleman, megjelenés, kiejtés, viselkedés. Nos beszélgető partnerem ilyen volt, tetőtől talpig.

Elsősorban aktuálpolitikáról diskuráltunk. Ő, legyen Chriss, EU-szkeptikus lévén érezhetően örült neki, hogy az Egyesült Királyság nem tagja az euróövezetnek, és így csak közvetve szívja a válság <imádom ezt a szót, gyönyörű, dédelgetem, a másik kedvenc szavam a válságból való kisegítést jelölő angol kifejezés: BAILOUT. Az elmúlt 3 évben csak ezt a kibaszott kifejezést olvasom mindenhol, minden nagyokos, mindent tudó lap gazdasági rovatában, mégis nyakig merülünk a guanóban!> Ennek megfelelően tehát mi is a BAILOUTról csacsogunk. Chriss élvezi, hogy nem euróval fizetnek, én érthető okokból nem, akkor épp 315HUF-ba került egy ójró. E van. Szóval szó esik az EFSF-ről (az Európai Pénzügyi és Stabilitási Eszközről), amelybe - épp Görögországot, de nemsokára Olaszországot, Spanyolországot és Portugáliát megmentendő és a további pénzügyi eszkalálódást megelőzendő - ugye minden euróövezeti tagállamnak kemény eurómilliárdokat kell beledobnia.

Na és itt éreztem egy olyan csipkelődést, ami mellett nem mehettem el, persze nem tudtam lesz-e foganatja a viccemnek. Ennél a pontnál ugyanis megjegyeztem Chrissnek, hogy nem tartom fairnek, hogy olyan uniós tagállamokat segítenek ki, amelyek 25-30 meg még több éve lógnak a közös brüsszeli csöcsön, és évtizedekig élvezték a felzárkóztatás és jólét örömeit. Főleg úgy nem tetszik a dolog, hogy pl. Görögországot többek között az a Szlovákia segíti ki, amely 2009. január 1-től tagja mindössze az euróövezetnek. Észtországról ne is beszéljünk, amely meg idén január 1-től váltotta ki a tagságiját...

Mondtam hát ez nem oké. És tettem egy megjegyzést: Történelme során először sajnálom Szlovákiát. Nem tudtam persze mi lesz a reakció, ám Chriss miután magában feldolgozta a szavaim, kábé negyed óráig könnyezett a röhögéstől, mondván régen hallott ilyen kellemes csipkelődést. <Bevallom, én is.>