Halkan suhant be a pályaudvarra a vonat. A sínek sem csikorogtak, mikor meghúzták a fékeket. Lepadlóztunk. Mondhatni cövek. Tisztában volt ezzel mindenki. Többek között én is. Idén a harmadik háborúba érkeztem. <A másodikról – a titkos villámhadműveletről később majd úgyis szó esik…> Korea, Vietnám, Kambodzsa. Vagy Sivatagi Vihar, Afganisztán, Irak. Eltűntem az időben. Mély nyomokat hagyott az arcomon. 20, 30. Nem is emlékszem. A gyors fékkarokra viszont igen. Előhúztam hát Koszovót megjárt zsákom és lendületes mozdulattal rátoltam a vállaimra. Kiléptem a vagonból, szomorú eső fogadott. Érezték a vesztük. A gyors rohamok embert amortizáló jellegét. Blitzkrieg, súghatnánk az ifjú lányok fülébe, akik először vesznek részt ilyen rendezvényen. Oly gyors, hogy napok alatt évtizedes ránc szántja át gyűrött képünk, a homlok baloldalától az álcsúcs jobb sarkáig.

A fellegek nem andalogtak el. Kitartottak. Ott rakoncátlankodtak. Rendetlenkedtek. Én az esőcseppek között sasszéztam. Mondanám, hogy a Kék Duna keringőt jártam, de mégis csak a Tisza partján kommandóztam. Már a hídról lehetett látni a csata színhelyét. A katonák meg csak gyűltek. Nekem is meg kellett szereznem a főtiszti rangjelzésem, amit végül az egyik lövészárok rangidős parancsnoka, egy vörös démon adott át.

Egyedül érkeztem meg a táborhelyre. Annyi kadét érkezett, hogy kezdtem aggódni, nem lesz hely a priccsemnek. Aztán egy hosszú menetelés végén ott termett előttem. Mint mikor megvilágosodik valami, és utat mutat. Az én zarándoklatom egy fa tövébe vezetett. Felkínálta magát, és pont egy sátornyi lyukat varázsoltak nekem, hogy a rutinos sivatagi körülményekhez szokott gépkarabélyosként húzzam fel az iglum egy fél óra alatt.

Egy, két, há: Sör! Pikk-pakk folytak az első 5 decis dobozok. Meleg volt. A delelőn tűzött a nap, és gyakran eltűntek az árnyékok, miután a bárányok az égről – esőcseppestül – mégis amondók lettek, ideje távozni. Ekkor történt, hogy hazafelé megszólított egy kadét. Szikár, magas gyalogos volt. Tüzet kért. - Naná brádá, nyomjad – replikáztam. Így ismertem meg az üzbég 12. nehézgyalogos dandár különleges alakulatát. Nagyon tudtak élni. Még plázst is építettek a sátraik közé. Amolyan homokos, strandosat. Egyből ott landoltam. Pálinkával kínáltak. Szívembe zártam őket. Igaz a Maláta volt a lövészárkom, de az időm nagy részét eme remek dandárral töltöttem. Kedves katonák voltak. Igazi hazafiak és hazafilányok.

Hamar megtalált a lemenő nap. Rettentően gyorsan érkezett az ordas sötétség, hogy az első ütközet előtt minél kellemesebbre zsibbasszuk magunkat. Sikerült. Oltári volt. Elkezdődött a háború! Egymást lőttük halomra. Veszélyes terepen céloztunk mindenre, mi mozgott, hogy aztán szétspriccelve mindent csak úgy csorogjon, a pólók testnedvektől ragyogjanak.

<A vezérkari főnöktől egy megbízást kaptam. – Hadnagy, a feladat, hogy minél nagyobb tömeg számára adagolja be a titfuck [olykor titfákk] kifejezést! Fiam, ezzel megnyerjük a hadjáratot! – Igenis uram! – válaszoltam, majd megkezdtem roppant fontos misszióm, a titfuck szeretetének átadását!>