Lázálmok közt

          Az alkony gyorsan közeleg,
          észrevétlenül jön s feldereng,
          hogy miért is állunk itt.

          Álmodni szeretnék,
          a fűben nagyokat nyújtóznék
          s felhőkbe tekinthetnék...

          Borús az ég alja,
          mintha már megadta
          volna magát kapzsi korunknak.

          Lassan elhalt a költészet,
          fulladozik az erény és a szeretet,
          csak a vágy és testiség tenyész.

          Nem ez a valóság hazám,
          .....................................
          minek is, hiszen a semmit írom.

          A szavak tengere elragad,
          akár a dühöngő áradat.
          Nyelveink szépen porba vesznek.

          Zárórakor köpenyem veszem,
          s egy mély borfoltot törölgetek,
          de inkább észre sem veszem.

          Közben játszadoztam a gondolattal,
          mihez is kezdenék magammal,
          ha behódolnék alázattal.

          S médiumok ontják a képeket,
          máglya, vér, célkereszt;
          egyéni vonásunk a haláltánc.

          Én nem ezt akartam,
          nem erre gondoltam
          a hűs nyári reggelek alatt.

          Talán már mindent megírtak,
          vagy az új dolgok hiányoznak,
          így alkotásaink elhervadnak.

          A mámort kerestem éjszakákon át,
          eltompult fejemben képek
          s elfecsérelt évek születtek.

          Már tudom mi mozgat minket,
          korlátként kezeljük lelkeinket,
          akár gépész a filmtekercset.

          Találjuk ki újra érzelmeinket,
          ismerjünk lendületet,
          ha már élni oly lehetetlen.

          A kéj egyáltalán nem újdonság,
          mindinkább nevetséges hiábavalóság,
          egyfajta inger, mely éltet.

          Nem kívántam falakat rengetni,
          vad viharban hadat üzenni,
          ez azonban már hasztalan.

          Lágyan múló pillanatok közt,
          kiábrándultságaimra pillantva
          mosolygok az elszalasztott alkalmakra.

          Idén elérem a bűvös számot,
          bár már bántott,
          hogy nem adhatok semmit...
          ...mielőtt világunk végleg elkárhozott...

Érdekes, mikor nem találod a szavakat, csak kutatsz a megfelelő után. Gondolataim s érzéseim gyorsabbak, mint a nyelvem. A vers, mint eszköz, már nem szolgál semmire. A költőnek, már ha léteznek egyáltalán, ez az egy fegyverük is köddé vált. Nincsenek prófétáink, az út, melyen járunk, kitaposatlan és sötét. A fájdalom, ami annyira jellemző az emberi nemre, folyton körülöttünk ólálkodik. Valóban megírtak-e már mindent? Avagy csak mi nem találunk új élményeket? Elődeink megmutattak mindent, csak céljaink kapujához nem tudtak elvezetni bennünket. Az emberek manapság nem olvasnak semmit, és nem is az a célom, hogy írásaim elolvassák. Tulajdonképpen nincs is semmiféle célom, csak írásaim által megváltoztathatom korábbi énemet. Ennek köszönhetően olyan dolgok tárulnak fel előttem, amiket ez a valóság nem képes megmutatni nekem: a toll csak egy eszköz. Ha valaha megtalálom az idillt, amit nagyon kétlek, akkor elmondhatom, hogy végre elértem célom. Bár azt is tudom, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, hiszen akkor miért is kutatnánk folyton oly hasztalanul? A lélek kiismerhetetlen, soha nem tudjuk megfejteni, hogy mit is hordozunk tudatunk legmélyén. Összes korok „jelenére” jellemző a korcs jelző, s nem tudjuk, hogy képesek leszünk-e még valaha valami olyat nyújtani, amit azelőtt senki sem volt képes...

1998. január