Szeptember 14 este [sic!] / pezsgő íze a számban – süvöltötte a nebraskai ősszé dermedt szombat éjjelre aktualizált Monte Carlo című slágerüket a Warpigs énekese, Eszenyi Peti, alias Petász Úr. A zenekar közel két év után adott koncertet a ZP-ben, hogy ismét megkísértsék sokak kopé-jampi éveit az 1990-es évek végéről.
-rolek-
A Warpigs nem az a mára már napi szinten nem aktív zenekar, amely minden hónapban beiktat egy utolsó utáni búcsúbulit, csakhogy a fellépésekből némi plusz gempa befolyjon a családi kasszákba. Így nincsenek ott a manapság szétnyúzott, nyári sárdagasztást/pornyelést szinte hetente kínáló fesztiválok kínálatán. Koncertet is jó, ha évente egyet adnak, (legutóbb épp 2011 karácsonya után), és kicsit az az érzése az embernek, akkor is amolyan fű alatt terjed szájról szájra, postaládákba bedobott hírleveleken keresztül, hogy a banda a húrok közé csap.
A srácok (Eszenyi Péter, Ujhelyi György, Eszenyi Gábor és Szabó Péter) ráadásul nem érték meg a kiváló magyar cyberpunk korszak kamucelebbé válását, nincsenek agyonposztolt Facebook, Instagram, vagy Twitter bejegyzésekkel teletűzdelt percről percre tudósítások sem. Talán jól is van ez így. Több marad ezzel az izgalomnak, unikumnak, ezredfordulós hungarikumnak. Persze az, hogy nem visongó tinilányok ugrálnak már az elsősorban, azt is jelzi, egy-egy fellépés nem napjaink playback-hakni dagonyába süppedő, sekélyesen kétségbe ejtő hangulatát idézi. Ahogy azt sem, hogy unalomig üvöltsük végig az adott év, ki tudja hányadik koncertjén ugyanazt a számsort.
Fotók: Veindl Virág
Azt ugyanakkor jópofa mindig megtapasztalni, hogy mondjuk a mostanság már „legendássá” váló Monte Carlót még azok is ismerik, akik a videoklip bemutatásakor mindössze középső csoportba jártak. Ha ugyanis mondjuk kései tizenéveseknek, korai huszasoknak megemlítem, Warpigs, és jön vissza a válasz, hogy „őket nem ismerem”, visszalinkelve a YouTube linket érkezik a sivítás: „Ja, ezt igen-igen! Persze, ez megvan!”
Ilyen érzésekkel kanyarodtam rá a 103-as buszon a II. Rákóczi Ferenc (leánykori nevén: Lágymányosi) híd budai hídfőjének lehajtójára. Ítéletidő volt, reggel szakadt, 13 fokra süllyedt a vénasszonyok nyara, és amikor azt láttam, hogy tök sötét a színpad, miközben a ZP-ben jó, ha harmincan kolbászolnak személyzetestől, kicsit megrémültem. Nem lesz koncert? Ne már! Igaz, hamar magától Petásztól azt a megnyugtató választ kaptam, hogy nem marad el, csak picit csúszunk! Huh, na azé’! Reméltem, nem csak én vártam ezt úgy, mint az oviban a Mikulást.
Várni pedig megérte, végül körülbelül jó két-három-négyszázan gyűltünk össze, hogy – sokak örömömre – meghallgassuk az 1990-es évek második felének combos Warpigs számait. Külön jó volt hallani az áthangszereléseket, így nem maradhatott senkiben az az érzés, mintha egy Akai magnóból játszottuk volna vissza az 1997-es Rapid és a két évvel később debütáló Quartz nótáit. Sőt, igen viccesen hatott a Tavaszi szél vizet áraszt rövid etűdje a Szandál közepén, ahogy a meghívott vendégzenészekkel például Rémember számot is elnyomtak a már többségében családi örömöknek áldozó, gyermekekkel is felvértezett nagyérdeműnek, akik így egy röpke 90 percre visszakaphatták a másfél évtizeddel ezelőtti füstös klubbulik hangulatát. És persze beugrik Gyuri seggig érő rasztája, mikor jön a felhívás, koncert végén kisorsolják a sufniban, egy reklámszatyorban őrzött tincshegyeket. Vajon a tömegben bulizó leánybúcsú menyasszony (gondolom ma már feleség) jelöltje mennyire örült volna a csecsebecsének?
Ilyenkor persze azon morfondírozok, hogy vajon mikor lesz a következő Warpigs-szeánsz? Bízom benne, hogy nem két év múlva! Ha fesztiválszervező lennék, tuti azon agyalnék, hogy hogyan tudnám őket elcsábítani egy nyári <nagyszínpados, höhö> fellépésre. Már csak két okból is: hozzunk már némi színt a lassan minden feszten azonos repertoárba, no meg (a Monte Carlón kívül) nem ártana megismertetni az ifjabbakkal is a banda számait. Én azonban nem vagyok fesztiválszervező.
