Átszakítottam a gátját. Jól esett. Ezt akartam hónapok óta. Ellátni a baját a dorongommal. Fékeveszettül. Csak, hogy végre visítson már, nyöszörögjön, hogy az egész egy diszharmónia nélküli hangorkánba tornyosuljon. Arca a falhoz szorult, és egyre csak lihegett, nyála a tapétára folyt. Becsukta a szemét, hogy újra könyörögjön. Artikulálatlan szavakat morgott, a vesztét kérte. Kegyelemdöfést.

Ő volt az én Eyjafjallajökullom. A Vezúv, vagy akár Théra hozzá képest kezdő muzsikus, mert előbbi csak Pompeiit és Herculaneumot, utóbbi meg Atlantiszt volt képes elpusztítani, ez meg most megbénítja az egész európai közlekedésem. Tocsog a kerozinban. Csöpög, csurog. Azt kajabálja, nem engedlek ki magamból. Beszorít a gyűrűjével. Ott tart, és hátrakap a körmeivel. Cafatokra szedne minden dugattyúváltás után, de inkább csak remeg. Három dimenzióban rángatózik a teste és visszafordulva, ajkait remegtetve kéri, maradjak így, csak még öt percig. El ne merd rakni a vessződ! – utasít. Azt nemesíteni kell, és ahhoz idő, kitartás, illetve akarat kell. Kőkemény akarat, látványos keresztmetszet.

Mind a tíz ujjam mélyen a bőrébe hasítom. Valósággal a túloldalra törnék. Susog, hogy abba ne hagyd! Teljesen fogd át a derekam, és el ne engedd, amíg ismét fel nem vonyítok. Ekkor esett le az orromról az első izzadságcsepp. Valósággal borzolta. „Látni, akarom, amint patakokban hűtöd le az izzó külső takaróm” – mormolta most a fal felé. Elkapta az egyik kezem. Belilult. Letépte a csuklómról a bőrt. Rácseppent a vérem. Három kis pöttyöt hagyott a fenekén. Csak én koncentráltam rájuk. Erőt merítettem a vasból és a hemoglobinból. Ő a nyakát akarta, hogy magam felé húzzam. Beleakadt a kezem a hajába. Felszisszent. „Nincs baj, még jobban ragadd meg!” – sóhajtott, és a tónusból ítélve újabb lángtenger elé nézett. Beverte a könyökét a falba. Ritmusosan verődött vissza a koppanás. A téglák előbb elnyelték, majd visszalökték.

Már a lepedőn feküdt. A pulzusától az én hasam is berezonált. Felé hajoltam. Egy frizurává kuszálódott a hajunk. Csókolóztak a szálaink. Sok kis nedves puszit adtak egymásnak. Én is összeestem. Közös ringásba merültünk.



Még egy! Még sok! Addig dugdosd, amíg van velő a fejedben, és nem távozik a füleden keresztül – fakadt ki. Ide told, oda kend, lendületesen mutatta bal orcáját, nyaki gödröcskéjét. Erősen szorította a boldogság rúdját. Ott ragadt a beáramló folyadék. A végén beleharapott a falba és álomba ájult.