Az álom kényszerít…

          Kínos összhangban
          ember s isten:
          a hírnév halhatatlan,
          teremteni időnk sincsen.

          Megbékélni nem megoldás,
          kapun át jött
          szenvedés közt a rontás.

          Térdem alatt mező
          részegülve fogad:
          adtalak s most elvesző
          pillám rád tapad.

          Töredékes a szoba,
          fényként elmúltál:
          tűnő árnyad repül tova.

          Húgom maradt a napkorong,
          féltve őrzöm titkát;
          szűnő szememben szorong,
          meséljem el hát:

          csak a
          múltnak tartott
          múltat hallom.

                                     1999. márciusa