Szomorúnak kéne lennem. Illetve nem. Hivatalosan nem szabadna. De mégis az vagyok. Talán, mert sosem úgy alakulnak egy mókatáborban a dolgok, ahogy eltervezed. Nem a legjobb élmények fokozódnak, hanem a baromság triplázódik meg. Nem a kámsát uralja a terepet, hanem az elbénázott lehetőségek, vagyis az elbénáztatott szituációk. Egy néma szó, semmi más…

Edward Norton kell idéznem a harcosokklubjából: I couldn’t sleep. Én sem. Nem tudtam aludni. 40 óra hunyás nélkül. Végső rohamok a megnyerhetetlen fronton, miközben vasba vert emberek próbálnak kifüstölni mindenhonnan. Végre esett. Szakadt. Eddig a dögmeleg hullaszag, most vizespóló verseny. Csak úgy villogtak a mellbimbók. Élményfürdő. Mi közben tovább építettük az utolsó védvonalat Saigon köré. Vagy Helmand? Rókalyukakban vártuk az ellenséget. Ömlött a víz. A vietkong, izé tálibok nem akartak jönni. Vagy nem is léteznek? Fikció egy fesztiválon. Fröccsök a kézben, a borpultnál már áldottak minket. „450 forintos Rolek-féle okosság” – csak így hívtuk már a 3:2-ben kevert házmestert. Mindenki tudta. Mi meg hiába vártuk azokat a fránya terroristákat. A kénküves menykübe nem akartak megérkezni. Nem hallottunk helikoptereket. Nem dobtak napalmot.



Átkoztuk az eget, hogy csak esőt hozott.

Kis szöszi zizit [kvázi alkalmi ara] kereső kisbarátunk pedig egész éjjel egy rigmust tudott csak kinyögni: a szívem egy dobozba, bársony közé raktad. Zombi volt, és ezen az etil sem javított. Csak kolbászolt ott, fűre fel, hágókon innen. Szorongatta a jugoszláv gyártmányú gránátokat, és csikorogtak a fogai… <a szívem egy dobozba, bársony közé raktad> Ő biztosan nem félt volna az afgán félkatonai hordáktól, ha megtámadták volna azon a hajnalon. Ha nő volna azt mondanám, őrült Johanna; Bloody Mary; ilyesmi. Ehelyett, hogy stílszerűen egy magyar költőlegendát – a Nyugati és a Deák között kékmetró megálló névadóját – idézzek: V. László. Igaz nem a prágai hradzsinból/ban. De az utóhatás azonos.

[V. Lászlóval kapcs a kedvenc sztorim meg kell osztani. Ha a fáma nem hazudik, egyik alkalommal együtt italozgattak a prágai hóhérral és mikor Lacika már picit borult a jófajta sertől, fejét letette a bitóra és közölte gyilok barátunkkal, csapja le a kobakját. Mikor a derék hóhér nem volt lebaszni a – többek között a napfényes Magyarország – királyának fejét, V. Ladislaus arra kérte a szintén ittas hóhért, tegye hát ő oda a buksiját, és így egy lendületes csapással megszabadította hát őt a koponyájától.]

Kedves pseudoLacikánk búslakodott hát kis arájának látványos elvesztése miatt. Szomi volt. Szívén ült a dal. Motyogott és kóválygott, talán egyes egyedül egy vetélkedő dobta fel hangulatát egy rövidke időre. [édes piciny szöszim! Where are u? Hova tűntél? Miért nem adsz még egy-két lapos csókot? Miért nem játszik pajkos nyelved arcom árnyékában? – sírás-rívás…]



Node a nincs kettő, négy nélkül egy rövid időre feledtette kiscsávónkkal felesége elvesztése felett érzett halálos fájdalmát. A Bud Spencer - Terence Hill vetélkedő oly remekre sikerült, hogy az egyes videóbejátszásokkal tarkított feladatok végén torok nem maradt néma, szem nem maradt szárazon. Hónapok óta nem röhögtem ekkorákat. Visítás. Másik felem meg álmodozott. A simogatásokat kereste. Már csak ilyenek a személyiség barátai. Elkalandoznak. Máshol jár a gondolatuk. Kicsit E.T.A. Hoffmannosan. Mindig ez jut erről eszembe. Bármire is asszociálnék, csak a salamandra ugrik be. Ahogy lelkitársam kis 15 éveséről <valóságban épp majd' 17> egy 1912-es Csáth Géza naplóbejegyzés egy azonos korú szobalány elcsábításáról. Ezek a képzettársítások lengték be az utolsó órákat. Hiában indultunk el kemény, Vietnámban edzett társasággal. Éjjel háromra lassan mindenki szétszéledt.

Egyetlen lehetőségem maradt. Eszembe jutott, hogy a halálzónában van még egy igen brutális társaság. Még az első galaktikus háborúban ismertem meg őket. Úgy suttogtak róluk: halálosztag. Akik mindent letörölnek a föld színéről. Nos hát felkaptam kis motyóm, hogy még elérjem őket. Kint ittak. Reggeledett. A nap már a horizonton játszott, sugarai átütöttek a környező fák lombkoronáin.

Ismét reggel, a negyedik. Mindig sikerült megélni a hajnalt. A halálosztaggal még rommá zúztam eddig sem csekély finomságot elfogyasztó gyomrom, hogy igazán heves röhögőrohamok közepette elinduljunk az ébredező városba. Régen topogtam, forogtam már egy helyben, mint akkor. Csak a nevetésre emlékszem, meg hogy a fülhallgatóm beleakadt egy kerítésbe, én meg ott szenvedtem, hogy kiszedjem valahogy, de a pribékek segítettek kihámozni magam, hogy ne maradjak ott szégyenszemre.

Az Egyetem téri szökőkútban nem fürödtünk meg. [Én már csak azért sem, mert egy igen kellemetlen élmény fűződik ahhoz a helyszínhez. Piciny gyermekkoromban közel laktunk hozzá és egy sérült, értelmi fogyatékos fiú a házunkból elhozott és elvitte oda, ahol ő megmártózott a kútban, én pedig emlékszem, hogy nézem. Anyám, aki később utolért, akkor pofont vágott le idegességében, hogy a körmei felsebezték az arcom…] Én abba a kútba sose fürdök.



Hazamentünk hát, búcsút intve a halálzónának. Szívünkbe megannyi lenyomat tapadt. Sose felejtem az első feleségem!