Lassan egy emberöltő óta nem voltam egy jó buliban. Ahol a ritmus, a lányok mosolya, a tömeg és a finom italok mennyisége, állaga és minősége egyszerre passzolt volna. No jó, ha túloztam is, de hogy hónapok teltek el úgy, hogy nem részesültem ebben az élményben, az egyszer biztos. Pedig szüntelen keresem. Várom az alkalmat. Gyaloglok este, éjjel, rovom a kilométereket.

Az elmúlt évek során csak az amortizációt vagyok kénytelen figyelni. A közbeszéd egyre primitívebb, a közönség egyre sületlenebb, műveletlenebb. Már a hanghordozásból, a hangképzésből, a szavak artikulációjából kiszűröm. Megszűnt a tartalommal teli kommunikáció. Senkivel nem tudok cseverészni, mondjuk Ernst Theodor Amadeus Hoffmann Arany virágcserépjéről, Goddard Kifulladásigjáról, vagy netán Dali bajszáról. Minduntalan próbálkoztam, kitettem magamért, testbeszéddel érzékeltettem kifelé, mire is vágynék. Hiába.

Még a bor sem vidít fel. Olyan álcázott, palackozottnak nevezett lőréket tolnak elém, amik inkább üvegfertőtlenítésre, semmint gyomorba való. A minőséginek kikiáltott anyag pedig csak mérgezi lelkünk. Ha véletlenül rábukkanunk egy-egy gyöngyszemre, azt meg horrorisztikus áron lehet csak beszerezni. Merészeljük hát akkor a bor országának nevezni magunk? Azok vagyunk. A búzakalászhoz hasonlatos mélysárgában játszó Somló hegy lábánál kétségkívül annak érzem magam. A bor országának. A Tapolcai-medence tanúhegyeire nézve, egyikről a másikra sandítva szintén. Akárcsak a Völgység löszös lejtőin. Ott én vagyok a bor országa. Netán Tokaj szőlővesszein? Egerszalókon? Ott is. A cabernet sauvignontól lilulva? Természetesen. De csak ott. Nem a horrorárak között.

[Lehánynám a kereskedőt, aki egy decit ad annyiért, mint amennyiért beszerzi a borásztól. Pfúj, kiköpöm, akár egy borkóstolás alkalmával!]

Tehetetlen düh.

Már az altáji nyalakodás sem a régi. Pedig hívnám én magamhoz a nedvesedő tájegységeket. A Tiszaháttól a Csallóközig. Mégse jönnek. Tiltakoznak, húzódoznak. Semmi ellazulás. Merő görcsök között matatok. Nyüszítek egy sarokban. Lihegek két kispárna között. Mégsem cuppan rá senki úgy istenesen a holtágamra. Csak magért az érzésért. Csak a szabvány, a szabályozás végett. Nem. A semmiért tartják a markuk. Pedig művészileg ki sem elégítettek. Nyögés el nem hagyta az ajkam. Hangszálam sem rezzent.

Hol az alázat? A mocskos polírozás utáni alázat? A kölcsönös összegabalyodási együttható.

Elszálltak a kedvenc helyeimmel egyetemben.