Emlékszem: Párizsban lettem magyar. Fura hasonlat, no nem mintha a körömágyáig is felérnék, de Ady meg épp itt ábrándult ki az ő kis Ugarából. Haha, Ady el, én be. És még csak nem is járt Párizsban az ősz. Sőt. Verőfényes február eleje volt. [2005] Rikító színekben pompázott a telet levedleni készülő metropolisz. Mínusz tíz fokos zimankó volt, előtte esett a hó. Tíz év óta először maradt meg. Nem akart elolvadni, mert farkasordító jégverem volt a Szajna mindkét partján. A nap azért csak sütött. Ontotta erőtlen sugarait, csak a retinánkat terrorizálta.

Kellemes volt a délután. Két cimborámmal róttuk a várost. Montmartre. Moulin Rouge. Picasso háza – Le Bateau Lavoir. Sacré-Coeur. Egyik metróállomásról a másikig. Suhantunk. Mélyen, alagútvesztőkben. Megérkeztünk a Concorde térre. Ott magasodott a Lajos Fülöpnek ajándékozott Obeliszk. [A luxori templom előtt álló 3300 éves oszlop hasonmását Mohamed Ali egyiptomi király ajándékozta a polgárkirálynak 1829-ben] Álltunk hát az égimeszelő előtt. Fotóztuk. Fotóztam. Balra a Türéliák Kertje. Valami XVI. Lajost és Marie Antoinettet nyakaztak le ottan a derék jakubinusok. Jobbra meg a Champs-Élysées. Indul. Kisugárzik. A távolban Napóleon diadalíve. Rajta egy csata Raab. <Győri insurgencia>. Álltunk ott, a Türéliák mögött a Louvre. <Egy derék magyarországi tömegközlekedési élményemből pedig jól tudom, hogy „a Lúrv az egy nagy kolosszus”>

Kattogtak a digitális fényképezők. A szemem sarkából észrevettem, hogy három lány szemezne velem. Pajkosan játszottak a tekintetükkel. Egyre jobban szemügyre vettek volna. Apránként közeledtek. Egymásba karolva kacarásztak. Lefotóztam őket. Gyönyörűek voltak. Igényesek. Jó stílussal. Szexik. Picik, ifjak, zsengék, de kisugárzásuk megbabonázott egy pillanatra. Csak úgy áradt belőlük az erotika. Az illatukat is magamig éreztem.

Vették a bátorságot. Odaálltak elém. <Es ce-que tu Espagne? Italien? Briton?> Csípőből kérdeztek. Rikító kék hódeszkás kabátomban hirtelen nem is tudtam mit feleljek. Jött hát az ötlet, nem hazudok. <Je suis Hongrois> Elkerekedett a képük. <Hongrois?> Jött az elkedvetlenedő visszakérdezés. <Á, Hongrois…> Legyintettek és elmentek. [Mi? Mi a fasz? Mi az, hogy ongroá és legyintünk? Mitől lettem volna több, ha azt mondom, hogy igen spanyol, olasz vagy angol vagyok?] Kurva pipa lettem. Felhúztam magam. Irgumburgum, mi a fasz van…?

Akkor és ott végérvényesen megpecsételődött a sorsom. Tudtam, hová tartozom. Tudtam, hogy kivel vállalok sorsközösséget. MAGYAR vagyok! Ezt ott örökre megjegyeztem. Bárki mást mondd, hazudik.

Két cimborám messziről figyelte az eseményt, és nem értették mi zajlik körülöttem. Semmi – feleltem határozottan, csak annyi, hogy itt és most lettem elválaszthatatlan része a magyar nemzetnek. Eggyé forrtunk. Kovácsolódtunk. Azóta is hálás vagyok annak a három csitrinek. Ria-ria, Hungária!