Bokrok, fák, ritmikus ütemben suhannak el arcom mellett. Ki tudja hány ezerszer tettem már meg ezt az utat. Karcag, Kisújszállás. Könnyen ring alattunk a sínpálya. A Tisza, kecsesen hömpölyög. Nincsenek zabos hullámok, nincs huncutul játszó örvény. Csak az eső zongorázik a réteken. Hajnal van. Frissesség csapja meg arcom. Értékelem a szél szeretetét. Élvezem a csendet, a halk susogást, ami mindenfelől árad, ahogy lélegzik mellettem a rengeteg.

Értékelem a percet. A mérhetetlen csendet. Főleg azok után, hogy tegnap éjjel barbár hordák lepték el a várost. Megtámadták, bevették az utcákat. Üvöltöttek, vonyítottak, mint a megkergült farkasok. Csak úgy visszhangzott nyerítésük. Ittas férfiak gyülekezetei vonszolták elnehezült testeiket. Izzadtak, mint a ló, folyt, ömlött a verítékük. Okádtak, falakat lehánytak, de nem adták fel. Csak jártak-keltek, egyre hangosabban üvöltöztek. Rémek voltak. Torz arckifejezéssel karoltak egymásba, mintha egy halotti tor maszkjai ijesztgetnék az embereket. Vészjósló dülöngéléssel tették egymás elé lábaikat, olykor jókorát sasszéztak, hopp el-elbuktak.

Tegnap éjjel olybá tűnt, mintha Róma bukása, vagy ha nem is bukása, a köztársaság válsága elevenedne meg előttem. Bebaszott ifjú legionáriusok grasszáltak az erkélyem alatt. Félelmetes társaság. És az a mérhetetlen hangorkán. Egymást cukkolták, adták a lovat maguk alá. Ordítás, artikulálatlan orkán, zabolázatlan hangok dörömböltek a falak között gellert kapva.

Reggelre nem maradt más, mint a hányásszag, répadarabokkal keveredő sör, bor és gyomorsav. Összefröcskölt járdák és vakolat. Értékelem hát a reggel friss illatát, távol a várostól elsuhan előttem a rét lehelete, illata.

Országúti hajnal

    Rozoga autók zörögnek,
    valahol messze dörögnek.
    Hosszú még az út előttem,
    távolba vész homályos énem.
    Útinaplóm lapjai elfogytak,
    nincs már hová írjak.
    Döngölt úton haladok,
    közel a halál: haldoklok…

1997. július