Az év legdinamikusabb, egyben legkegyetlenebb eseményéhez, a debreceni Campushoz közeledve a minap bevillant egy örök érvényű igazság, amely gyakorlatilag minden egyes laza estét ural az egyre sekélyesebb éccakai életben.

Tök mindegy ugyanis, hogy mikor, hová, kivel, meddig és mennyi pénzel indulok útnak, egy biztos: az utolsó italra minden egyes esetben össze kell kukázni a pénzt. Az ember ott toporog a pirkadat előtti másodpercekben és a zsebét turkálva, olykor meg-megbillenve azt nézi guvadt szemekkel, vajon összejön-e még a fémrengetegből egy ucsó adag sör, fröx, netán vice<biden>-házmester, vagy maga a házmester? Nem gondolkodhatunk ilyenkor már viszkiben, szatmári szilvában, ugyan! Egy apró söröcske, vagy egy kisfröccs is megteszi, a lényeg, legyen még annyid. Ez legtöbbször azonban csak úgy jön össze, ha az adott helyen tartózkodó ismerősök esetleg vannak olyan mimózalelkűek, hogy még megfejelik a zsákmányod némi apróval.

Ez valahogy olyan tragikomikus, hogy gyakran fémjelzi is az éj mivoltát. Amikor szeretnéd magad lealjasítani, akkor szinte kivétel nélkül ez a végeredmény. Igaz Teheránban más lenne a helyzet, node ez mégis csak a fríwíl hazája, az egyre agresszívabb csajozás és tényleg a gémóverig aljasodás egyik remek vidéke.

Ezért kutatunk hát, miközben az agresszív állatok nőket molesztálnak, oly' pofátlanul, hogy manapság nagyon sokszor botlok ilyen látványba. Azt persze egy másik posztban kellene taglalni, hogy ha egy bebaszott kan látja, tapasztalja, hogy egyértelműen bukóra van ítélve az alkalmi kefeparti, minek erősködik újra és újra ugyanott. Ezt henkként sose fogom megérteni, úgyhogy marad az ucsó körre gubi: mádáfákáááááá...