Akár így is kezdhetném. Egy író, egy fickó, aki papírra vetette a 22-es csapdájában című remekművet, nos ő írt egy regényt. Ez volt a címe. Sokat sejtető. Something Happened. Jó cím. Tetszetős, és annyiszor, de annyiszor igazzá válik eme két szó, szóösszetétel, egymásra talált szópár, hogy inkább a telihold felé vonyítanánk kínunkban.

A ’valami történttel’ kapcsolatban nekem folyton az illatok jutnak eszembe. Illetve, hogy nagyon konkrét legyek, egy illat. A nyaka illata. Egy távoli ópiumültetvényen járunk. Ő és én. Az év: 2004 ősze. Mákkal teli bödönökben írtjuk a gyönyört, ami mégsem akar elmúlni mellőlünk. Az istennek sincs kevesebb gubó előttünk. Egyre elkeseredettebben vágjuk hát a növényfejeket. Nem akar múlni, sőt ha napellenzőt csinálunk a kezünkből és magunk elé tekintünk csak azt látjuk, mintha még több gubócska serkenne ki a földből, már csak azért, hogy kibabráljon velünk. Ez Helmand. Az az afgán tartomány, ahol a nemzetközi brit békefenntartók 8 éven át képtelenek voltak felszámolni a tálibok uralmát. Én [britek] – Ő [tálibok]. Sajnos nem bírunk egymással, még úgy sem, hogy az amerikaiak [egy harmadik ő] megjelentek egy éve, hogy közénk állva, engem irányítva eldöntsék az ütközetet.

Valami történt. Méghozzá ma. Ő nem tudja, hogy én tárgyalnék vele – mint az amcsik a tálibokkal -, én meg nem értem, miért nem tudok győzni. Ezért csak állunk egymás mellett, kezünkben egy-egy mácséta. Nézünk egymásra bambán és én azt szeretném tudni, hogy vajon mi lesz ennek a közel 6 éves háborúnak a vége?

Valami biztos történni fog.