Ismét eljött értem Hades jobbkeze. Napok óta csak a Styx folyó partján ülök, és a reménytelenség arcmásain át látom a vég nélkül özönlő, némi megértésért sikoltó lelkek folyamát. Először révész akartam lenni, rá is kacsintottam az alvilág urának egyik sameszére, mondván, hé testvér, ugyan vegyetek már be! Csend. Jött a válasz. Örülj, hogy melletünk lehetsz.

D(is) M(anibus) Aurelius Rolandius m(iles) leg(ionis) I adi(utricis) deif(unctus) est in exp(editione) Sarm(atica) vix(it) ann(os) XXVIIII vivi s(ibi) fec(erunt)

Ezt olvasom. Ez vagyok én, illetve Te. Egy pillanatra megemlékezem/megemlékezel az agyam/agyad újév napjáról megmaradt foszlányairól. (Személyes névmáscsere![sic!]) Ismét lányok fiúk. Jaj, dehogy. Gyerekek, sihederek és süldők. Ez az a buli, amikor a végén lassan mindenki a padlóról nyalogatja a szatmári szilvapálinkát. Egy korty itt, egy másik amarra. Te pedig csak állsz, és inkább vonulnál már be abba a bizonyos szarmata háborúba, amely a sírköveden biztosan szép szavakkal lesz illusztrálva. Expedíció. Elképzeled. Mindössze egy maroknyi ember a fogcsikorgató barbár télben, akik egy sziklafal mellett örökítik meg azt a bizonyos, sokak által elfeldett Laugaricionál lezajlott ütközetet, amelyben ha nem is egész Germaniát, de legalábbis ott és akkor dicsőségből küldtétek a walhallába azt a sok mindenkit. Aztán másfélezer mérföldes snitt, újra a szatmári szilvában gázolsz. Ragad a talaj, miközben a bort inkább ecetnek érezve dobsz egy hátast, ki tudja merre. De az eső szakad. Azt hiszed már minden megvolt. Biztos vagy abban, hogy már semmi meglepő nem jöhet. Nincs az a gyomorsav mennyiség, amit ne bírnál lenyelni. Amikor már annyira karcol a borostád, hogy nincs az a pofátlan sértés, amelyet kétszer kellemetlenebb hangnemben ne tollnál vissza bárkinek. Mégis csak állsz. Csempével borított házak faláról veri kabátodra az esőcseppeket a szél. Ott abban a pillanatban tudod...

Nincs jogod megbántani senkit. (Az emlékek ennek ellenére benned élnek tovább. Nosztalgikus, békebeli képekké szenderülve.) Csak magad vagy. El és még nem. Ennyi volt két hét vesszőfutása. A szomorúan mosolygó reménykedők nem tudják, nem értik, hogy: NEM! Pedig Te NEM vagy! Nemország átlátszó katonája, nyakig a ganéjban turkászol, miközben a többiek még mindig a padlóról nyelvelik fel serény ízlelőbimbóval elkövetett csapkodásokkal a pálinkát. Látod az eső végét. De csak az esőét. A háborúét sosem. Majd amikor könnyek hullanak válladra, akkor igen, amikor végigsiklik mellkasodon egy matériává váló receptorok közötti elektromos szikrák keltette fodor végterméke. Te könnyezel.

Addig pszt. Sírversed még az élők állították neked...