Két pohár Cote du Rhone és az ember egy másodpercre a szőlő minden egyes apró rezzenését képes kimutatni, a fürtök alakját vagy akár a lejtő dőlésszögét. A napfényt ittuk hát egyik este nem is olyan régen, miközben elszaladt izlelőbimbóink mellett a 2001-es, nomeg a 2003-as év nyarának minden illata.

Csak csend a teraszon. Néma füstfelhők törtek az égbe. Egy hang sem hallatszott. Megállt egy múló másodpercre a város, autók zajától vált hallgataggá az a pillanat. Álltam. Egy lehelet finom másodpercben már azt hittem a szívem is megáll. Ehelyett csak a cigaretta egyre gyorsuló fellege gyűrűzött egészen a gyomrom aljáig. Odabent lányok, fiúk bortól részegittasak. A burzsoázia diszkrét bálja, mondaná bárki, aki egy csöppet is ért Bunuel üzeneteihez. A teraszról, az üvegablak túloldaláról visszaköszönő tekintetekben azonban nyoma sem volt eme pátosznak, eme kisfiús rosszalkodással vegyült romlott hazugságszagnak.

Mennyegzőt ültünk. Hogy kiét, máig sem tudom. Az én vesztemet, vagy egy igazi hettita hadúr felemelkedését? Nem tudni. Mindenesetre - az biztos - nem az időszámításunk előtti második évezred közepén történt. Arra emlékeznék. Így maradt hát, hogy az elvesztegetett, fű alatt fogant gyermekünket ünnepeltük meg, olykor ismeretlen lányokkal és fiúkkal.Bacchanáliáról azonban szó sincs. A Dionysikus kellékek hiányában pedig maradt a néma merengés. A csend segített.