Tengeri betegnek érzem magam, akárcsak Caius Iulius Caesar ama katonája, aki dacolva minden akkori felfogással, erőt vett magán, hogy átkeljen a zabos északi tengeren, hogy elérje a ködös Albion földjét. A partot, ahol szinte sose süt a nap. Ahol úgy érzed, közel a hányinger, pedig a földön állsz, s nem sodor örvény, se ár. Közben Héreklész oszlopain túlra vágysz, Ullyses őrjítő földjére, hol homokká válik a sós víz, miközben szirének negédes énekükkel csábítanának a halálba.

Ehelyett Albion, a kegyes börtönsziget jut országrészül, olyan föld, ahonnan az ember inkább vágyna bárhová, csak ne keljen még egy ködös, esős reggelt megélnie. Nap, napot követ, s üvegtérben, harmatkéj és angyali üdvözlet nélkül ébredsz, a túlpart pedig mind messzebb kerül...