Igazából szentpetrik napján szerettem volna megtörni a lassan másfél hónapja tartó blogcsendet, hogy kibebaszott trendi legyek. Ájrisnéniék és ájrisbácsiék ájtatos napján akartam robbantani az étert, hogy NO, csak élek. <A pauza okáról egy árva szót sem szeretnék szólni, csak a mihez tartás végett, fedje balladai homály; annyira tetszik ez a kifejezés, még akkor is, ha ezt nem erre a helyzetre találták ki!>

Szomorkodtam eleget, hogy szomorból nem megy az ihlet, szomorból nem lehet írni, ötlet nélkül meg felesleges bárminemű poszt, miegymás, írás, hadarás. A társadalom, illetve a társasági élet - összetevők: közösségi média, posztok, a bulvár felém áradó roppant erős mondanivalója, de főleg azok a nyomorék kommentelt posztok <FOTÓK baszki!> a faszbukkon, napról napra bombázzák az elmém józanságát. Felkúrtságból fakadó mérhetetlen kuruckodás, legalább is arra sarkallnak. Mi több, visítanak, hogy: írjál már valamit.

Írok.

Mindenki kibaszott fontos személy. Mindenki Akadémiai tagságra pályázik. Nem ám levelező tagság, a nagy lópikulát, rendes MTA tagságra! Itten ni nyomják az ungárische nyelvet, a pökhendi, egoista Kazinczy <vagy valahogy, valami hasonló néven nevezett> nyelvészújítófenoménatyaúr<fél>kis<üsti>sten is megnyalná a két fülét, ha macska lenne. Olvasom hát a sok MTA-tag teggeit, külvilág felé intézett infokommunikációját, és rá kell döbbennem mindenki kurva nagy májer. Vazevágom! Virítani kell valamit, mert különben a levelező kispadra se férek fel. Be**szna, ha nem lennék képes valami olyat mutatni, amivel ne maradjak bent a klubban.

Nos, kard, ki kard, ím, tessék-lássék. >

a GRÖNLANDI-TENGER [némi édesvízi fjordwásszerrel megfűszerezve, tromsző!] nesze nektek, tessék sírni és agyonlájkolni!!!: