Első hangzására a címről csak és kizárólag két szó jut eszembe, két szó, egy név: Karády Katalin. Tíz éve, holnap és egy évtized múlva is ő jut eszembe, ahogy szipkából nyomja a cinyeket. Most pedig különösen aktuális a téma. Magyarország egyik új törvénye szerint 2012. január 1-től tilos dohányozni az ország valamennyi zárt helyiségben. Éttermek, kocsmák, szórakozóhelyek.

Nem akarok ezzel foglalkozni, de: <az éttermet megértem, teljesen jogos; a játszóterek és iskolák környékét megértem, teljesen korrekt; a kórházakat megértem, de neccesen; a tömegközlekedési megállókat megértem, teljesen okés; a vonatokat megértem, rendben;  mindent megértek; nem ellenkezek; helyes, helyén van, hogy nem lehet akárhol pöfékelni; a kocsmákat és a szórakozóhelyeket viszont kikérem magamnak; most és mindörökké; basszák meg, hogy mostantól mindenhol, minden rohadt zugban tilos cigizni; jó mélyen fistingeljék egymást; tapsi-tapsi; gratu!>

Nos, visszatérve témánkra: hétvégén csöcsarccal átpakoltuk a könyvespolcokat, átválogattuk a számunkra hasznos könyveket, amelyek meg nem kellettek, azokat összegyűjtöttük az ősöknek. Szépen, apránként átvizslattam mindent. Darabról darabra. Okosan mérlegeltem. Karl von Rotteck: Allgemeine Geschichte, Leipzig, 1858. Haha, hol volt még Bismarck? Megkönnyeztem.

Ahogy azt is, ami nem sokkal később szintén a kezem ügyébe került. Egy címeres könyv. Első fogásra is furcsa volt. Valami nem stimmelt vele. Aztán rájöttem, hogy ez egy titkos kötet, valamit titkol. Huhhhh! Kinyílt középen és rájöttem milyen súlyos terhet rejt. Egy doboz cigarettát egy doboz gyufával. Elaléltam egy pillanatra. Egy <nem reklám, de a fotón is látszik, úgyhogy ez esetben tök mindegy> puha dobozos piros Pall Mall lapult benne. Nem akármilyen darab. Évtizedes álmát aludta a könyvespolcon. Talpas volt, baszki, talpas, füstszűrő még a fasorba.

Egy pillanatra James Bondnak éreztem magam. Gyorsan el is kellett szívnom egy szálat. Az ugyanis nem lehet, hogy én ezt akkor ki ne próbáljam. [...]

Emlékszem Marcos cimborám 2000-ben hozott nekem Milánóból egy doboz Gauloises Caporalt; első látásra megijedtem attól a talpastól, mondván menő, hogy a francia idegenlégiósok azt szívják, de nem lesz az nekem kemény? Nem lett, sőt, most is érzem a kellemes zamatot a számban. Ahogy fel s alá járkált a füstszűrőmentes kőkeménység. No, hát ez a pelmel elég brutál volt. Erős, határozott, minden finomság nélkül. No persze annyira nem volt brutál, mint a nagyfateromtól elszervált 1950-es években gyártott, füstszűrő híján egy kartonpapírban végződő krasznajamoszkva. Mindezek ellenére menő. Nagyon.

Wacjórném. Bond. dzsémszbond!