[Mielőtt valóban elindul a tárcaregény, egy hónap némaságot követően akadt némi időm, hogy nekiveselkedjek egy kis aprócska kis helyzetkomikumhoz. Lassan egy hónapja, hogy megesett, de talán nem is a szavakat, mint inkább egy hosszadalmas felláció utáni tiszta, hűvös fejet kerestem, hogy leírhassam...]
Egy kellemes májusi délelőtt esett meg. A rügyek már egymást csiklandozták a fák begyén, a lombkoronák színárban hajladoztak egymásra, míg a folyam felfrissült, amolyan izzadt, női ferromonerdőben lubickoló derűt árasztott magából, akárcsak, ha most coitált volna egy hatalmasat. Adott volt hát a jó hangulat. A szövetségesek is örültek, kilőtték a Nyugati világ Nr. 1. fantomját... na kit? [nem hallom] várjunk idézek egy klasszikust:
<My fellow citizens, I would like to announce that we killed... Osama bin Laden...>
Hurrá, mindenki örült hát. Dö buggimen iz ded. Egymás nyakában loholt New York, Los Angeles. Öröm a köbön. És én ebben a hatalmas cunnusban sétáltam, a rakparton. Ráadásul most nem is Kosztolányi jutott eszembe. Az édes öcs, ahogy Csáth csak hívta, akinek - miután a nagy szaktekintélyű Brenner papa becserkészte az esti kis finom, 16 éves betevőt - nem állt fel...
Sétáltam hát, örömködtünk, mindenki szeretett mindenkit. Lementem a metróba. A szokásos kontrollfejek álltak a bejáratnál. Kérték a bérletet, jegyet. Egy ing volt rajtam, nyakkendő nélkül, csak lazán, menedzseresen, fölötte zakó, alatta egy farmer. Ahogy elővettem a havi ellenőrzőszelvényem, egy olyan ötven körüli nő nézett vissza rám. Mosolygott, rá se nézett az igazolványomra, csak kedélyesen nyugtatta rajtam jóérzését. Először arra gondoltam, ő is biztos örül, hogy az amerikai tengerészet SEAL kommandósai egy hajnali rajtaütésben a pakisztáni Abbottábádban végeztek Oszama bin Ladennel, az al-Kaida nevű nemzetközi terrorszervezet vezetőjével. Egy pillanat múlva azonban rájöttem, nem emiatt mosolyog, mikor közel értem, megkérdezte:
- Hogyan sikerült? - Hüm, micsoda, néztem elképesztően értetlenül. Csak engem szippantott be a <vagina>, vagy meghülyültem, vizslattam magam körül a környezetet. Mi lehet ez a kérdés? Egyáltalán, milyen kérdés ez?
Ekkor ment el mellettem az első. Öltönyben volt, már levette magáról a nyakkendőt. Majd elviharzott mellettem a másik. Egyre több lett belőlük. Különös ismertetőjegyük volt, hogy mind úgy 18-19 lehetett, és aznap írta az írásbeli magyar érettségiét. Nesze neked Kosztolányi. A kallernéni pedig azt hitte, én is a tömeg egyik aktív tagja vagyok, aki sok más sorstársához hasonlóan aznap szenvedte ki magából az irodalomelemzését. Ez tetszett. Kifejezetten, főleg, hogy én, mi 11 éve tettük meg mindezt, egy más világban, egy másik évszázadban. Hízelgő. Gyorsan le is mentem a mozgólépcsőn, hogy megírjam:
Az Egyesült Államok haditengerészetének egyik különleges osztaga - Barack Obama bejelentése alapján - egy hajnali pakisztáni rajtaütésen végzett az épp 1998 óta égre földre keresett Oszama bin Ladennel, az al-Kaida nemzetközi terrorhálózat - korábban a CIA által kiképzett és a szovjetek afganisztáni intervenciója alatt (1979-1989) Moszkva ellen bevetett - vezetőjével.
Éljen soká Barack!
[Várom az ötleteket a regényem főszereplőjének nevére! A férfinév ötleteket várom a fészbukk közösségi portál blogoldalán... thx]
