Tripla whiskeyt kaptam egy sima négycentes helyett. Jég nélkül. Nem volt felvizezve, gyermekdeden tapadt a szájpadlásomra, miközben elsősorban a lovaggá avanzsált Gördülő Kövek frontemberének hangja töltötte meg a pincehelység megtört építészeti tagozatait.

Egy hétvége sarkos állomása gyanánt kiskoncerten andalogtunk. Csak csendben.

Butapest nem a szerelmesek városa. De még csak nem is az esti andalgóké. Este nyolc után gyakorlatilag utcára szabadul az összes rémség az Alien-quadrológiából. Üvöltenek, vinnyognak, mint a fába szorult féreg. Kipárolognak. Bűz lepi el a tömegek közlekedésére szolgáló járműveket.

Sokat agyaltam azon, vajon éjjel miért csak illuminált állapotban tudok közlekedni. Illetve úgy miért jó. Választ kaptam rá. Az élienek miatt. Mocskos agyaraikkal kapálóznak mindenki után. Jártatják a rút pofájukat. Ugatnak. Vicsorognak. És akkor is közlik spermában úszó gondolataik, amikor senki, de kurvára senki sem lenne kíváncsi rájuk. Közlik. Vágyat éreznek rá. Folyton. Csak úgy folynak ki belőlük a betűk. Kihányják őket. Értelem nélküli rendszerben ömlenek ki az ákombákomnak nem nevezhető foszlányok.

Ezért esett jól egy tripla egy sarokban. Mindegy ki énekel mellé. Csak halkan, léleknyugalomban. Megpihentünk hát. Talán többször kellene. Közlekedni viszont korántsem.

<Az elmúlt évek során szembeötlő, hogy mennyire devalválódott a közbeszéd minősége. Egyszerű nyelvi felmérés szerint az utolsó évtizedben kifejezetten romlott a magyar nyelvi kifejezőképesség. Drasztikusan módosult a szavak kiejtési stílusa. Az utcai társalgások témáját, szóhasználatát, mélységét figyelembe véve, röviden talán két szóval összegezhetnénk: SZÓTLAN MOCSOK. Ennek pedig semmi köze sincs semmiféle arisztokratikus fennhéjázáshoz. Nyelvészeti tény.>