Ordas szelek jártak. Csak fújtak, muzsikáltak. Kegyvesztett fagyoskodóként álltunk a prágai [Praha] várban <Hradčany>, és nem a szél volt a legidegesítőbb. Valahogy eltörpült az ordas hideg. Kikerült a látószögünkből. Marginális tényezővé vált. Huss, balra el, vagy jobbra? Mittom én. [Pedig kutyahideg volt. Fél perc alatt belilultak a kesztyűn kívül rekedt mancsok.] Mégis elhessegettük a gondolatot, mint borzasztóan idegesítő legyeket a fülünk mellől.

Nem lehetett mozogni. Nem ám. Tapodtat sem. Talpalatnyi föld se. Hordák mindenhol, vakuk, vak villanások, elvakulás. Csing-cseng-csöng. <Mint utóbb helyi statisztikákból kiderült, felük orosz, 50 százalék, ide járnak, bámészkodni, vásárolni> Rengeteg turista. Mind a száját tátja. Báááá! Néznek össze-vissza.

Külön idegesítő az az emberfajta, aki – manapság, csúcstech korszakban – egy lcd, tft, síkképernyő (okostelefon kamerája, digitális fényképezőgép, valamilyen kamera, egyéb) mögül tekint a világra. Nem élvezi a látványt, nem szívja be a friss levegőt. Csodálkozik rá gyermekdeden a világra. Nem! Csak kattogtat. Csatt-csatt. Izé, fájlcsatt-fájlcsatt. Az egész utat egy monitorról nézi. Csak lő. Életfogytiglan. Már nem az számít mit tárol az emlék, az agy, az izé… <MI???> Szóval csak a fényképek. Kurva nagy buli lehet. Pffff.

Agyfaszt kapok ettől a stílustól. Életviteltől. Biológiai együtthatótól. Szürkeállományra gyúrok. Már ami maradt belőle, oda tárolok.

Így hát sokan, sok lcd-vel, sok vakuval, rohant mindenfelé. Falkák, hordák, csoportok.

Mégsem ez idegesített igazán. Megszoktuk. Idővel. Idővel persze beadta a derekát a megoldás. Egy felirat. Egy szobor…

Áll Prágában, a várban, a gótikus katedrális [frontális struktúrája felől tekintve] jobb oldalán található téren egy bronz műemlék. Egy lovas leledzik rajta, lóval, lándzsával, sárkányölés közben megörökítve. Szent György. Keresztény mártír, állítólag római katona, legionarius? Nem tribunus. [Ne menjünk bele a tisztség fejtegetésébe, de szenátori- és lovagrendiek egyaránt viselhették a pozíciót, vezető katonai rang] Diocletianus alatt. Híres alkotásról van tehát szó. Méghozzá nem is akármilyenről. A prágai György-szobor ugyanis az antikvitást követő időszak első, teljes alakos bronz lovasszobra. A gótika szüleménye. 1373-ban készült. Két fickó, illetve jobban mondva egy testvérpár alkotása. Kolozsvári Márton és György. [Kolozsvári származású fiúk] Tehát magyarok. Ők készítették. Viaszveszejtéses eljárással, ritka példány. Budán állott, de a török háborúk idején, a vár 1541-es bevétele után elkerült Prágába. Mondhatni korabeli műemlékvédelmi célzattal.

Ilyen előzmények után joggal várná az ember, hogy megtudjon egy s mást a műről. A téren azonban semmi nem jelzi a szobor történetét. Se emléktábla, se semmi. Nemhogy magyarul [hah], vagy angolul, még csehül sem. Egy huncut szó sem. Semmi. Csak ott áll. Dacol az idővel. Felirat, s ismertetés nélkül. Csak a sárkányt szúrja le rendületlenül, az idők végezetéig.

Na ez volt idegesítő. Roppant mód. Nem a szél, vagy a hideg. Hanem a történelmen kívüliség. A hallgatás.