Manapság a hétvégékben élek. Egy, kettő, három. Például a múlt szombatban. Csend. Annyira, hogy érzem a mellettem lüktető nyaki verőeret. Ritmusban ver, ritmusba ver. Csak halkan ébreszt fel. Mosolya szelére nyitom ki redőim. Már akkor is ott van. Néhány centire, csak hogy a tegnapi orkánszerű visítását egy rövid intermezzo után is azonnal vissza tudjam idézni.

A belső combja kötőszöveteibe képzelem magam, ha lehunyom a szemem. Már képes vagyok megkülönböztetni a teste különböző pontjainak eltérő illatát. Akár egy térképen. Tudom, hol járok. Nem kell hozzá kommentár. Könnyebben eligazodom idomain, mint Tacitus Annalesén. Nincsenek vad hordák, sem Germánok, sem Belgák. Se vörös hajúak, se tejfel szőkék. Csak a belső combja van, a pocija után pedig bal válla, ruganyos nyaka. Aztán a remegő, de egyúttal fürkésző tekintetével játszom. Az egyik pillanatban tömeggyilkosként, máskor meg Sol Invictusként néz vissza rám.

Kint hideg. Didergés. Kietlen hőmérsékleti viszonyok. Miközben odabent, paplan alatt összeolvadva izzadunk. Újra remeg. Elég egy ujjal hozzáérni. Becsukja a szemét és könyörög, rimánkodik, végre csinálj már olyat, amiért órák óta könyörgöm. Ezt suttogja. Meg, hogy meggyilkol, ha nem csinálom tovább. Nyelvével elvágná a torkom. Ekkor újra berezonál, mint a profin eltalált basszus az erősítőn. Szépészeti egy alkotás. Pedig elképesztően semmi közöm a szarrásztárolt esztétikához. Nem én. Semmi kecsesség sincs bennem, inkább dokmunkás ujjaimmal markolom, míg ki nem polírozom belőle a reggeli fáradságot.

Minden nap erre ébrednék: mosoly, illat, remegés, nedvesség, halk nyögések, masszív löketek, visítás, önkívületi állapot, kirobbanó visítás, bor, cigaretta. <Szigorúan ebben a sorrendben!>