Étlen, szomjan. Kietlen gépvilágban. Beszippantva. Ingben. Nyakkendő nélkül, de mégis elegánsan. Napi 12 óra megfeszített szemmozgás. Bizseregve persze szereted, de valami mégis hiányzik. Jozef K. Ő is így érezne. Így érez. Te magad vagy Jozef K., kisfiúsan, öregen, a korod meghazudtolva, csak ámulsz és még csak véletlenül sem vagy féreg... Aztán a bortól sárgulsz, vörösödsz. Ráknak képzeled magad, miközben a Kastély felé pert készítenek elő ellened. Szomor és a testnedv csere iránti vágy kerít hatalmába. Lyuk mélyén, máján kiabálnál, de hetek óta nem hallgatnak meg... illetve rajta kívül senki sem. Néma kuss. Ő ért.

Újabb korty bor, miközben a Fesztiválblogon gondolkodsz. Aztán megint itt van Jozef K. Erőlteti a mosolyt az arcodra, nomeg a Monarchiabeli Prágát, ezerrel. Ő a King of the Castle. Legalább egy éven át. Vagy 110. Ezt már nem tudod fejben tartani. Nem számolod. Sose vettél részt felesleges matematikai bűvészkedésben. A középiskola óta tuti nem. Egy percre sem. Mit minek? - ez amolyan Jozefes kérdés. Együtt álltok egy folyó partján és csak a tajtékzó habokat figyelitek. Mit minek? Kit kinek? Aztán egy sötét éjszakába meredő kivilágítatlan utcában a lavórban fürdő kisgyerekeket bámulod az utcáról. Önfeledtek. Mint te Vietnám, Korea, Afganisztán, Irak előtt. Azóta csak a kedélyjavítók maradtak. Meg a homok az fogaid között.

Egy percre megfeledkezel az ősz hajszálaidról. "Thirty thousand men on the beaches". Szörti. Lyú szörti. Én? Nem, csak álmomban. Mikor felszáll a gépem az Antarktisz felé, max. akkor. Amúgy tárgytalan. Jelzős szerkezet nélküli. Ahogy te jelzős szerkezet nélkül. Más a pénzét veszt el, te a részes határozókat. Csípőből. Reflexből. Én meg csak bólogatok a Jozef K.-s habitusodhoz. És felteszem az i-re a pontot, ki kicsoda?

Mi egy eggyé olvadt, végtelenített Fesztiválblog vagyunk útban Norvégia felé...