Koliba. Egyszerű szó. Még azok is ki tudják mondani, akiknek nincs és nem is volt nyelvérzékük, vagy sosem tudtak igazán artikuláltan magyarul beszélni. A koliba körül a varég építészet somfordált körbe-körbe. Mit, settenkedik? Dehogy, annál ez jócskán több: benne él. A fában, a kör alakú, vagy netán négyzetes, téglalap alakú épület minden görcsében ott leledzik. Ha meglátok egy ilyen <kocsmát> az északi tesók jutnak eszembe, akik, hogy áthidalják a skandináv és bizánci kereskedelmet letáboroztak középen, és valami kijevi rusz nevű valamit alapítottak. Ők hozták északról az égetett szesz hagyományát. Így mondják az öregek. Ez jár körül, újra és újfent ezt szívom magamba.

A farönkökkel megfogalmazhatatlan illat is érkezik. Nem szag ez. Semmiképp. Illat, és nem is a kör alakú, jól illeszkedő hengeres fenyődarabok bocsátják ki magukból. Nem tudni, honnan jön. Egyszerűen csak ott van. Él, lélegzik, kilehel.

Sokat ültünk. Alkarra gyúrtunk. Fel-le, korty, lenyel, megemészt. Napok múltak el. Egyetlen disszonanciává olvadt egy teljes lineáris folyamat. Mosták homlokom az emlékek hullámai. Szelíden, gyengéden simogatták a szemöldököm feletti kisimult bőrszövetem. Pedig nem hagytam magam. Dacoltam, mint a legelvetemültebb tengerész. Bőszen lekiabáltam a tajtékokat. Aztán teljes sötétség. Csak a kavicsdarabok sercegését követtem. Így tájékozódtam, mialatt ügyeltem arra, bele nem lépjek a kristályhideg folyamba, ami gyorsabban tisztult, mint a képzeletem. Mély gödör, combig víz lettem. Elmértem a kavicshangok iránymutatását.

Közben a fenyők lengedeztek. Sírva recsegtek a légnyomás alatt. Mi meg még mindig vándoroltunk. Életfogytiglannak tűnt megtenni azt a párt tíz méter a hídig. Az utolsó bástya. Ott tornyosult a sebes patak felett. Nyikorogva cövekelt a két hídfőállás között. Kelet és nyugat hegyeit választotta el egymástól. Lassan céljához ért az expedíciós hadsereg. Fegyverek és muníció nélkül értük el az utolsó ellenőrzőpontot. Már látszott a bázis világa. Akadozva mutatott zsinórmértéket a kaszárnyák priccseihez. Öt másodperc és elázott matrózként horkolt ki merre látott.



Volt mikor a tánc vibráltvibrált köröttünk. Messziről érkezett hívságnak tűnt, mégis agyalapi zsigereinkben éreztünk minden mozdulatot. Bennünk él, élt tovább. Fájdalmad, hegedűszólam ciripelt az orrunk előtt. Idegennek hatott egy nem is oly kívülálló univerzumban. A lábak csattogásának, a rakott szoknyák susogásának és az éles női vinnyogásnak minden piciny tradícióját magunkénak tudtunk. Hisz mi voltunk azok magunk. Mi. Magunk. Kínálgattuk egymást, csak, hogy koccinthassunk. A reggeli fények mentén a vámpírok hazájába menekültünk. Pedig az Árpád-vonal egy kőhajításnyira állt délcegen visszább. Csak mögé kellett volna szaladnunk, és máris a jól eső gondoskodás töltötte el szívünk. Ehelyett merészebbet álmodtunk. A II. Gyalogos Ezred pedig inkább kitűzte a zászlót a főhadiszállás délceg erkélyére, semmint reszketve várta volna a kardfogú hordák érkezését. Mégis, amikor a környező szilaj, meg-megreccsent, összerándult a gyomrunk. A szemfogú ragadozók végül mégsem rohamoztak meg a hegyoldalról.

Öt nap. A koliba büszkén ontotta az illatot. Magából, a töményes poharakból. A kondi mindamellett rendületlenül kitartott. Olyannyira, mintha megpróbáltunk volna áthámozni magunk a Lóránt-Buzánszky [hátvéd] duón. Ez is, az is. Nehéz falat. Lenyelni nem lehetett. Maradt hát a féldecis pohár, miközben a vodka fényesre fertőtlenítette a gyomor űrtartalmát. Egy kétsoros – legendás, zörgő csontú hős által írt - passzus keveredett az körömlakklemosó ízű szájpadlások közé.

Aki tudja, énekelje most velem:

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája

<Én szeretlek!>