Tizenöt éve próbálom megfejteni a nők illatának titkát. Keresem. Magamba szívom. Rajta vagyok a szeren. A nyaki verőér közelében a legintenzívebb. Ott csak úgy ontja magából a ferromonokat. Elkapja az orrom. Nem engedi. Ott tartja. Ragaszkodik hozzám. Az istenért sem hagyná, hogy eltávolodjak. Az édeskés narancsot szeretem a leginkább. Persze egy lendületesebb citrussal is kiegyeznék. Ütemesen, egyenletesen szipogok, miközben látom a véráram lüktetését. Vágyom rá, hogy átfonjon, hogy megkaparintson.

Ezen a ponton áttérhetünk az ízekre. A nyelv függőleges tagozódására. Fel-le. Gyorsan járnak-kelnek az ízlelőbimbók. Egyre bentebb törnek, mélyebbre kívánkoznak. Százszor feltettem már azt a kérdést: Milyen az a csók, amelyet sose ismételhetsz meg? Egyszer. Se több, se kevesebb. Egy dobás. Mit érzek, mikor becsukom a szemem és a nyál találkozásakor magamba szívom egy pillanatra mindazt, ami a körülöttem áradó fél méteren belül található.

Csak a tapintás marad, hogy megkoronázzam az egyre hevesebb attakokat. Állok és nem tudom levenni a szemem az előttem tündöklő égszínkék, égszínbarna, égszínzöld tükrökről. Aléltan figyelek minden apró remegésre. Csak koncentrálok. Folyékony térben lebegve vágynék valami újdonságra.

Másfél évtizede ezen érzékek mentén haladok. Járom az utat, a lépcsőháztól az árokparton át. Mindenhol ott vagyok. Megkívánom. Borostásan vagy frissen borotválva is egyformán csak szorítanám minél közelebb a szívverésedhez. Felfalnám, felkockáznám az illatokat.

Nem is sejtem melyik naprendszerbe csöppentem. Kopp-kopp. Hallucinálok. Önmagam képtelen ideáit rögtönzöm be a tudatalattim receptorai közé. Két tripla whiskey után visszatérek a Földkörüli pályáról. A nők ugyanis rég eladták a lelküket Hadesnek. Az alvilág mindenható ura pedig fogócskát játszik velük a Styx folyó forrásvidékén. Nincs ez így jól. Az angyalok mind ott lihegnek a pokol tornácán. Deviáns önzőség költözött be helyette minden fruska bőrtakarójába.

Lélegezzünk mélyeket. Támadnak az aprószoknyás terroristák.