Jana leroskadt az ágyra. Sötét volt a szobában, csak a monitor fénye adott némi kontúrt s árnyékot. Könnyeivel küszködött. Háttérben a villamos hangja olykor meg-megtörte lassan kifakadó sírásának ritmikus lüktetését. Hirtelen jött a bánat, ám egyre hevesebben áztatta a szőnyeget. Visszhangzott a sóhaj. Nem is sejtette, miért is jött ily lendületes erővel a bánat. Tört zúzott, falakat rengetett az érzés. Egy pillanat alatt felhevült, lüktetett a halántéka, az erek kitágulva lángba borították minden apró porcikáját. Égett az aurája. Fájt a lélegzet, egyszer csak azt vette észre, hogy képtelen fájdalom nélkül levegővel megtöltenie hörgőcskéit.

Akkor tört rá a magány, amikor a leginkább nem akarta, s akkor érte a legkellemetlenebb csalódás, amikor egyáltalán nem is számolt vele. Összetört. Marionett bábuként hullott saját maga alá. Nem akarta elengedni homályos tekintetét, ám egyre jobban forgott körülötte a narancssárgában játszó tapéta. Álomba ájult hát.

Jana jó kislány volt. Szorgos, értelmes, ügyes. Sokat művelte magát, kicsi korában rengeteget olvasott. Tudta, miért tört ki Szigetvárról idősebb Zrínyi Miklós. Tudott főzni! Kivülről még sem tűnt annak, aki valójában volt. Fű, extasy, amfet, házi pálesz, vodka. Így ismerte mindenki, a dílerlány. Így szabadult a sérelmektől, a család képmutatásától. Hank Moodyként azt mondanám, bedarálta a kibaszott emancipált nagyváros, mint a gépzsírt… Partik esküvői ruhában, özvegyi gyászruhában. Deviáns hahoták, egymásra borulások, isten tudja ki kivel, hogyan, merre, hányszor, mit dugott hová. Önsajnáltatók diszkrét báljai. Világfájdalomtól terhelt hipochonder állatok. Testnedvcsere, őrületes mindenkit szeretünk bulik. Jana egy volt velük.

<Azt hihetnénk hát Jana az a fajta, akinek mindegy melyik lyukába, de jusson egy-egy mértes fallosz.> Úgy tűnik, úgy viselkedik. Olykor az is. Jáng end szákszeszfúl effekt.

Mégis a legnagyobb szeretettel készíti az újházi tyúkhúslevest. Érzelmeket ad egy szép asztal megterítéséhez. Elalél egy emócióktól hemzsegő csokortól. Összeomlik egy erős öleléstől és mosolyogva ébredne egy határozott vállon.

Jana a mai kor nője. Elvetemült és családanya típus egyszerre. Aljas, gátlástalan, de odaadó.

Ez a mi korunk – szőrtelen – nőideálja, <mi fiúnk borja> beleszeretett hát egy ifjoncba. Csörsz. Korunk hőse ő is, minden megvan benne, ami egy mai férfiben meg kell, hogy legyen. Határozatlan, bátortalan, félénk, sajátjai között túlságosan is kinyílik a csipája, eleven, vicces, de kezdeményezni nem mer, vagány, a technikai sportok ördöge, igazi polihisztor.

Összegabalyodtak, illetve csak szerették volna, Jana szerette volna. Érezte, Csörsz szívritmusa passzol az ő véráramlásához. Akarta. Szorítani magához. Lelkes volt, már-már csóválta a farkát, lendületesen: jobb, bal. Csörsz viszont nem érezte a véráramaik közös lüktetését. Szabadult, menekült, mert csak a devianciát látta, azt az átkozott sártengert, amiben ő is lassan 5 éve dagonyázott, a kitörés legkisebb jele nélkül. „Nem kell még egy defektes csajszi, megszivatom <végül is joghurt ízű…>, oszt csokinnyó!”

Elmentek egymás mellett. Csörsz rá sem nézett Janára.

A lány felébredt izzadt álmából. Terhelte a múltja. Nyomot hagyott a tapétán. Fel s alá lépdelt a falon, táncot lejtett a plafonon. Sírt. Megkapta Csörsz ajándékát. Tudta, hogy hülyének nézi az ifjonc, minden egyes cselekedetéből a megvetés áradt. Gúny és lenézés. Jana tudta ezt, sírt, siratta a két egymás mellett elsétáló embert, akiknek talán tényleg egy ritmusra vert a belső ketyegőjük.