Nehéz művészet a tökéletes szerválás elsajátítása. Tíz éve azon fáradozom, hogy végre csak sikerül egy-két ászt ütnöm egy szettben. Aktívan próbálkozom, neves ellenfelekkel: Murray, Muster… Kiül a homlokomra: M. <Marha> [Csak nem hiszed, hogy valaha néhány gémnél többet akaszthatsz le?] Nem! Nem adom fel. Csöpög a veríték az orromról, tűz a nap, vakít a fény, kisüti a napszemüvegem. Érzem a szagom! Pfúj, akkor sem adom fel! Reszkess Roland Garros! Háború ez a javából, a nyelvem alatt érzem a salak ízét. Ha kiköpöm a tüdőm, akkor is elérem azt a labdát. Visszaütöm. Helyezem. Nyesem. Fonák. Kétkezes röpte. Lángolnak a golyóim.

Sose voltam játékos. Jó semmiképp. A nap vonzz. Szabad, levegő a tüdőben, na az igen! Most meg inkább tűnök elfuserált Torrentének, fehér pilóta napszemüvegemben feltétlenül. Egy gyors szusszanás. Frissítő… dupla JD jég nélkül.

Huh, nyári napon fejembe szállna az eperfahordós párlat. Lendületes átváltozás. Nem Kafka, még csak véletlenül sem, inkább E. T. A. Hoffman. Lila szalamandra effekt, hogy azután önkívületben járjam végig a város utcáit. [Nem, hess…] Koncentrálj! Jön a szerva… Puff, ász. Utolsó csepp a pohárban, volt kitől tanulnom, John McEnroe, kösz cimbi, tőled lestem, hogy kell csak igazán földhöz ba**** az ütőmet.

Délután már egy hűs kávézóban osztjuk meg egymással korai emlékeinket, a meccs, az ízületi fájdalmak még nehezebbé teszik a röhögést. Mindegy, akkor is mutatom, imitálom, hogy törtem össze az ütőm. Mindenki nevet. Én is kacagok. Kellemes fröccsszag vegyül a hahotázásba.

…

Este már csak egy pohár marad a kezemben. <A sportpercek tovalibbennek, mint egy hosszúcombú beképzelt fruska.> Ha nem koranyár lenne, akkor mondanám, kandalló fénye mellett jön a merengős ihlet. Ezt pedig nem írhatom. Tompa sárga fénycsóvák között próbálok feltöltődni. Holografikus érzéseim kivetíteném a falra, halványkék csóvák röpködnének a szobában.

Menekülök inkább. Ki a kártyavárból. Futás. Vért lehel a tüdőm. Rohanok, amíg ki nem fulladok. Összeroskadom. Háttal esek a földre. Röhögök. Rongyos, koszos szürke hullámok suhannak el felettem. Alakulnak, fejlődnek, egyik alakzatból a másikba váltanak. A szél pedig tollasozik velük. Egyik szegletből csapja őket a másikba. Én pedig nézhetem ezt a csodálatos meccset. Nem fáj már a térdem, nem tompul már a fejem. Nem. Csak a tökéletes szervát próbálom meg elsajátítani.