Egy tizennegyedik emeleti szállodaszoba ablakából figyeltem, ahogy alattam százszámra húztak el az autók mindkét irányba. Éjjel volt. Még maradt négy üveg cefre ízű söröm. Csak álltam ott, és számoltam a világító fényszórópárokat. Kettesével süvítettek el egy forgalmas főúton. Valaki épp a városból robogott kifelé, volt, aki eszelősen igyekezett be a többmilliós forgatagba. Csak szorongattam a kezem melegétől lóhúggyá erjedt kesernyés szénsavas oldatot. Rossz íz gyűlt a számban. Egyedül voltam, senkit sem ismertem. Akkor és ott, tizenegy éve elhatároztam, hogy soha többé. Soha többé. Nem lesz még egy ilyen éjszakám ebben a városban.
Emlékszem, két óra múlva felhívtam valakit telefonon és már valahol a belvárosban kerestem a magány ellenszerét. Azóta sem történt velem hasonló. Az ellenszert viszont nem sikerült megtalálnom. Pedig éveket, most már több mint egy évtizedet szenteltem rá.
Soha többé – hangzott számtalanszor a fejemben eme két szó, és akárhányszor újra és újra felötlött bennem, annál többször jutottam el addig a pontig, talán ez lesz az utolsó tangó. Soha többé nem iszom. Soha többé nem csapom be magam. Soha többé nem rabolnak ki. Soha többé nem engedek a csábításnak. Soha többé nem bántok meg senkit. Soha többé nem hagyom, hogy átverjenek.
Ennek ellenére visszatérő vendégek ezek a soha többék. Mint a leggyengédebb intim pillanat utáni vágy. Amikor azt érzed, nem kell semmit tenned, hadd sodorjanak az események csak maguk után és te egyszerűen átadod magad az érzésnek. A klasszikus „parfaite coucherie”. Egyszerű, szívből jövő, érzéki és spontán. Amikor csak átengeded lényed a meghitt találkozás útvesztőjében. Nem tudod, mi lesz, de legbelül arra vágysz, érj az utazás végére, de közben minden apró rezzenést magadba szívsz, elraktározol, megőrzöl és rögzítesz. Hogy veled legyen az úton. Ha egyedül állsz egy sötét szállodai szobában, és csak a söröd tudod szorongatni, ott legyen veled. Így tudd, hogy ember voltál, miközben ezt dúdolod, sőt mormolod, legbelül...
Zakatol
halom holló
hallom vonagló
test a fájdalom
részvét s alom
vakit a csend
reszketve feldereng
tüskebokor arcod
eltemetve ott
fetreng a béna
tudva léha
léte halott
viszketeg s sistereg
távol a fergeteg
rugdos rengeteg
elmúlt évezred
köpd le életed
(1998. novembere)
Eszedbe jut, neked is adatott egy perc, amikor igazán önmagadra ismertél. Nekem is jutott egy. Abban az évben történt, amikor Cristiano Ronaldo először nagyot alkotott a portugál válogatottban. Nagyon is emlékszem. Ott állt előttem. Illetve ült. Azóta azt képzelem, egyszer leül ugyanúgy és kísértetiesen megismétli ütemes lélegzetvételeit. Azóta ez van a szemem előtt. Folyton erőt veszek hát, hogy valamilyen furfangos módon megismételtessem a körbe-körbe cikázó elektronáradattal ama pár órát.
Minden nap így ébredtem. Illetve azt gondoltam tudok így ébredni. Valaki egyszer csak így kelt fel. Volt, amikor így nyitottam ki a szemem, hogy úgy tűnt igen. Most nem. Ismétlés pedig nincs. Pofont pofonra halmozva minden egyes akcióm előtt, után rájövök, nincs két olyan alkalom. Nincs. Nehezen tanulok. Rossz tanuló voltam. Nehézfejű, mondták a focipályán. Kegyetlen, érzéketlen ballábas bomba. Nem kegyelmeztem senkinek, megrúgtam a bőrt, ahogy csak a csövön kifért. Ez tellett tőlem. Ma is csak ez telik. Nem értik. Nem érti. Én meg nem akarom megérteni.
