Arra gondoltam, ma írok egy megdöbbentő, fiktív posztot. Amolyat, amelyben előadom, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, mennyire átkozott az életem, mennyi eszeveszett mennyiségű piát ittam meg, és hogy az az átkozott emancipáció miképp aljasítja le és teszi semmirekellővé a nőket a mi szeretett <demográfiailag napról napra színesebb> nagyvárosunkban. Azok a bizonyos bestiák – folytatnám bőszen a női nem felszopásra való hajlamának ecsetelését - a buliban a legaljasabbak. Néznek, kacsintanak, alsó és felső ajkukat nyálazva nedvesítik meg utolsó óráid, mielőtt végképp minden átkozott ezresedből kiinnának. Hogy XX kromoszómatikus jegyekkel ellátott személyek hogyan hagynak folyton cserben a csevegőszobákban, emesenen, fészbukkon, ahol csak lehet. Azt akartam aláhúzni – Mr. blogger plíz adj hangot haragodnak! -, hogy mindig azok nem köpnek rád, akiket megkeresel, rákeresel, rámutatsz, bámulsz, akarsz, akire vágysz, kívánod, illatának hatására belül inak feszülnek meg, homlokodon erek dudorodnak ki, akik adrenalint és feromonokat szabadítanak fel kisujjuk egyetlen legyintésével.

Ilyen XX nincs. <Hahaha, hát persze, hogy van, én is ismerek ilyen zsiványt. 2004-ben [de jó év volt – belpolitikailag pedig éppen akkor szakadt ránk az ég, majd Velencében egy fickó a koncertje közben azt üzente egy kormányfőnek a lemondását követő órában: Végre!], mutatott rám először, elestem, elaléltam, a mangás pólójára rajzoltam, illetve rajzolni akartam én varázsceruzával, csak nem sikerült. Ennyit erről az „ilyen nincsről” :D> Ilyen van.

Neve is van. Nem árulom el. Testvéreivel közös azonosítójának harmadik betűje TÉ.

Nade, irgumburgum, folytatva előbbi okfejtésem: Arról akartam értekezni, hogy mi az oka, hogy manapság jobban szeretjük a csupasz bőrt, mint némi indát nyalogatni odalent. Azt vettem célba, hogy trágár szavakkal kiűzök mindenkit, aki egy egyszerű - minden tagolást, vesszőket mellőző – mondatot is el akar olvasni. Igazából elküldtem volna a kedves fogyasztókat, a kulturális élvezeteket zabáló blogterroristákat egy szibériai kalandra. Megismertettem volna velük, milyen a transzszibéria nevű szuperszónikus vasút töltéseinek kőhalmait társadalmi munkába építeni. Lapátot adtam volna a kezükbe/kezetekbe.

Ehelyett csend. Neked is. U2: Peace on Earth. De legalábbis minimum José Gonzalez, Heartbeats… Eme égbekiáltó némaságban, fejtörő hangtalanságban pedig mindössze két kis gondolat jutott eszembe. Megosztom hát, posztolok. Főleg, hogy megláttam a mai szalagcímeket: 1. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás elkövetője lövöldözött a Pentagonnál – 2. Börtönbe csukták az afganisztáni behívóját megtagadó amerikai katonát <na ez tényleg Milos Forman Hair című örökzöldjét idézi!> - 3. Mozlimellenes filmet vetítettek a londoni Lordok Házában [A parlament felsőházában - a Szerk.]. Íme a dobogó. Láttyátok feleim zümtükkel, mik vagymuk…

Így csak ajánlani tudom a hétvégi jó tanácsaim füvet nem szívóknak és extra száraz cabernet sauvignon fogyasztóknak.

Numa ájnc

Egy politikailag egyre kevésbé vállalható, ám nyelvtani szerkezetek használata miatt remek író, aki folyton bevezetget, egy lenge glosszát eresztett meg az általam is roppant tisztelt endékás csajokkal kapcs. Lényegében egyetértettem, alles kla – alles in ordnung, ám én továbbkölteném, görgetném eme fonalat egy picit, hogy a leglényegesebb ponton toporogjunk végre! Lássuk, érezzük által az endékás lyányok, lyány eccerű filózofiáját – szimplired, két szó és más semmi: ICH KOME… és az ember végtelenül hálás volt a szóösszetételért, sőt mi több – ilyenkor megszűnik, szűnt a külvilág, egyetlen kontúrként csak a megismételt, orgazmust interpunctio nélkül megelőző apró nyöszörgések közt újra és újra feltörő, kicsukló ich komme érdekelt – ezek az én endékás csajaim és minden tiszteletem és kézcsókom az övék.

Numa cváj

Hányszor játszottam már el ugyanazt; késztetést érzek – mondhatni kényszer?érdek? Meglátok egy számomra vonzónak, már-már kívánatosnak tűnő hölgyet – és mi az első – a szexi sebhelyek és a haja után, természetesen az, hogy leveszem, kihúzom a fülldugóm, hangfalam, hogy meghalljam a hangját, hang – passzol-e egyéniség. Ebben a dimenzióban mozgok: haj, sebhelyek, tündér tükrök, hang…

Slecht gut meine sátzz...