Csak a szilva illatát érzem. Rakia és Koszovó minden íze eszembe jut. Igaz, sokszor kell meghúznom azt az üveget, amivel emlékszem. Illatok és egy vasárnapi élmény: ismeretlen nyelven üvölt egy müezzin a fülcimpám alatt. Újabb korty szilvalé. Egy euro 79 cent. Ez az ára egy liter pristinai emlékezetnek. Egy euro 70 cent. Ennyibe kerül a szürkeállomány kiszellőztetésére szolgáló hallucinogén gőzfelhő papír dobozva csomagolva.

Hosszú az út a hágai nemzetközi bíróság által körözött háborús bűnösök irodájából a vérpadig. Ezt éreztem. "Hello Mr. Rolandius! My name is Ramush Haradinaj. Sorry for interrupting you, but I had an interview with the Aljazeera Television!" Persze! Nekem meg édes kettesben volt jelenésem egy svéd pornóáplónővel. Aztán eszebe jutott egy idegrendszeri hiba az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből.

...Miközben az ismerkedés diplomáciai szálai egyre átláthatatlanabbá tették az európai helyzetet, a mi európai helyzetünket – Metternich szavajárásával élve épp az abszolutizmusuk kiépítésén szorgoskodtunk, addig ha ebből a feltételrendszerből indulunk ki, akkor én igazán Ausztriának érezhettem magam. Bár a politikai feltételek és az engedmények Szofíja kezében tartották a gyeplő végét, azaz ő volt a kormányrúd, egy idő után a diplomáciaszagba mégis nyál keveredett, mondhatni a gyengédség nyelvterméke, a ferromonok lázadtak meg lelkendeztek – kiegyeztek. A lány ennek megfelelően minden érzékiségét latba vetve markolta meg bal vállamat. Ez már a nyelv függőleges tagozódása volt, ami talán a vízszintes felé mutatott, csak akkor nem sejtette még senki sem...

Ez volt az utolsó utáni emlékem. Az Ő és az Én közös emléke. De már csak a vágy maradt. Dühöngő orkánként süvített végig a Szahara északi részén. Leptis Magnától mindössze néhány kilométerre. Homokba dugtuk a fejünk.

Szófiaja és Én. Ő igazán nem tudta, én mit akarok. Én meg mident megtettem volna, hogy egy percre, csak egy átkozott percre tudja, mit is éreztem 2005. szeptember utolsó napján. Ő szűz volt, én pedig kielégítetlen. Nyerő páros voltunk, de soha nem tudtam elmondani, hogy mit éltem át azon a 47-es villamoson, ahol utoljára átölelt.