Szőnyegbombázásra ébredtem. Annyira emlékszem, hogy két átalakított B-52-es húz el felettünk, és már csak a lehulló lövedékek sipítozására kelek. Sírtak. Az agyamban, a koponyám eldugott rejtekeiben, a halántékomon szegletében, a homlokom előterében. Aztán megérkezett a becsapódás pillanata. Csak a robajra és a rémült sikolyokra emlékszem. Ott álltunk, a felkelő nap sugarai a retinánkat csikolták, mindenki jajveszékelve kémlelte az eget, miközben a bariton sugárhajtóművek tiszteletteljesen elhaladtak felettünk. Láttam a csillogó testük, meg azt is, ahogy a foncsorított napszemós kiskertének azon röhögnek, hogy odalent a kadétok hogyan próbálják meg kikerülni a repeszeket.

A robbanások hangjára egy másodperc alatt kiszaladtam a sátramból. Elnyúltak a percek. Slow motion picture. Annál is szlóabb. Az ajkak biggyedt rezzenéseit is másodpercekig láttam. A riadt 12. üzbég nehézgyalogos dandár különleges alakulatának zsoldosai is kiszaladtak a plázsra. Pálinkától telt szájszegletünkben csak az ég felé tudtak mutogatni <kedves, nem kedves, nagyon ellenséges> Beálltam a sorba. Megpróbáltam leköpni az egyik B-52-est. Aki szerint sikerült, az fizet nekem egy rekesz „lepereg előtted az életed filmje” viszkit.

A szőnyegbombázást követően az orromba nyilalt valami. Tudtam, hogy ez rosszat jelent. Máris emlékeztem. A Malátából kitörve egy igen kegyetlen tűzharc során kazettás bombákat próbáltak meg ránk dobni és az egyik elkalandozó szilánk orrnyergen talált. Égetett, fájt, prüszköltem, vonyítottam volna. Torkom szakadtából. Nesze nektek. Se feleség, se csaj, se keksz, ti meg itt szívóztok velem – mutogattam a középső ujjam az ég felé. Kecsesen. Miközben akkora seb éktelenkedett a homlokom alatt, mint ide Debrecen.

Még ki se nyitottam az állkapcsom, mikor tűz alá fogtak. Üvöltöttem az üzbégeknek, dobjanak meg némi szilvával. Löket sose árt. Heves küzdelmet folytattunk néhány igen méretes példánnyal. Ők pléhdobozokkal próbálták meg leszerelni a lehetetlen ellenséget. Én csak vagdalkoztam.

A csata mindössze egy negyedóráig tartott, és annál inkább megkönnyebbülés volt elheveredni a kis plázsunkon. Mint 1968-ban Da Nang mellett, amikor a Vietkong folyamatos pergőtűz alá vett és két hét után végre megszűnt a gránáteső. Akkor is a napot néztem, a fák levelei között átsütött, tudatosította, hogy élek, túléltem. Én az orrom kapartam, olykor egy üzbég rácsapott a kezemre: engedd csak el! Szót fogadtam, és gyűjtöttük az erőt a következő éjjeli közelharcra. Én már akkor azt vártam, mikor terít le végleg egy gránát. Mikor nyúlik meg annyira az idő, hogy onnan már nincs visszaút. Nincs remény.

Ezt a kegyet azonban nem érdemeltem ki. Nem. Semmiképp. Sohanapján. Ehelyett elő kellett vennem az éjjellátómat, hogy végre sötétedés után is érzékeljem a külvilágot. Ekkor nyílt meg előttem egy másik galaxis. Dimenzióugrás. Így is hívhatjuk. A Malátában egészen pirkadatig kitartottam. Szenyor Hal tábornok vezényelt. Előbb lassan, majd mind többet noszogatott felgyorsított tempóival. Egymásba karoltunk. Háttal fedeztük a másikat. Körbe lőttünk mindenkit. Kifogyhatatlan mennyiségben tároltunk be a HK5-öseinkhez. Csak úgy hullottak alá a réz hüvelyek.

Míg mi az éjjel legdrasztikusabb szörnyeivel küszködtünk, egyik üzbég barátunk a demilitarizált övezetben készített magának egy lúrkót. <Összetevők: végy egy csajt, szórd meg a magvaiddal, repeszd el a kotonod, és ebből a gyors mixből máris apai státuszt követelhetsz magadnak az Univerzumban!> Mondanám megállt a gecc, mint Katiban a gyerek…

Ekkor már csak arra emlékszem, hogy fogtam a brigadérosom, és mondtam neki, el ne engedje a hátam, míg bemegyünk a központi vezérlőbe. Be is jutottunk, a katonai rendőrségen úgy lehetett áthaladni, mint kés a pamlagon. Egy pár mondat erejéig beszéltem is az összetett parancsnokság vezérkari főnökével. Ő ugyanazt ismételte, mint az enyém… terjeszd az előre megbeszélt haditervet.

[Mielőtt a lányok Jean d’Arc-ká itták magukat elárulták, hogy a titfuckról akkor beszéltem először, amikor megemlítettem az INXS énekesének, Michael Hutchence halálát. Egy saját magát fojtogató nyakkendő kíséretében próbált meg könnyíteni férfiasságán, de olyan jól sikerül a dugó kipukkantása, hogy közben a levegő, majd az élet minden szikrája is távozott belőle…]

Ennek tudatában buktam ismét orral előre a priccsembe, és tudtam, sose fogok erre a sorsra jutni, ahogy ezzel tisztában volt a 12. üzbég dandár is, akikkel együtt bombabiztossá tettük lefekvés előtt a plázst… Én pedig csak arra a személyre halucináltam, aki Nagy Sándor nyomába eredt a Selyemutat követve, és később már a közvetlen beszélgetést is megtagadta… [Hello, hello, this is… can you hear me? Copy!]

Csak a néma sistergés válaszolt…