Elképesztő melegben mindenki csak kornyadt, mint egy hervadt virágszál. A ritmusokba kapaszkodtak, pihegtek, izzadság borította a padlót. Kegyetlen hullaszag lengte be a báltermet. Három perc után nem érezted a tested, egy átlátszó buborékhoz jobban hasonlított a szövettakaró. 45-50 Celsius. Ez jutott a kemények osztályrészéül. Sose voltam még ilyen katlanban, ahol a testek ennyire látványos szivacsosodásnak lettek volna kitéve.

Ha a nulladik napra kell asszociálnom, csak a pokoljárás és a lángoló mezők forróság jut eszembe. Parttalan izzadsághalmazokban próbáltunk meg táncolni. Közben négy óra kőkemény brékbít lapult a talpunk alatt. Nem is tudom, hogyan éltük túl? Diszharmóniába menekült, aki még tudott saját magáról. Én is csak óvatosan bántam azokkal a fröccsökkel. Finom lendületes kortyok. Egymásba karolva, kézen fogva. Ez maradt az úri világból. A kegyetlen hőség pedig nem akart múlni. Nem. Ott körözött felettünk, mint egy nyavalyás keselyű. Önmarcangolt. Gyilkolt. Finoman ölt. Letepert. Birkózott. Beboxolt. Igazán selymes és kisfiús jobbhoroggal lepett meg az éjjel végén. A disszonáns hangok viszont menedéket nyújtott. Főleg, hogy egy olyan angyal játszotta, aki kis ujjaival inkább Dante Isteni színjátékának Beatricéjével említhető egy lapon.



Az isteni színjáték is véget ért, és ott álltunk hát néhány igazán mindenre elszánt pribékkel a bejárat előtt. Mi legyen? Mi tévők lehetnénk? Ibolya. A hajnali menedék. Betévedtünk. Elfogyasztottuk utolsó finom italaink és arra gondoltunk, ha már a zérópont ilyen volt, a másnap csak nem lesz ennyire izzadt lapítás.