Két napja nem hagy nyugodni. Lefekvés előtt is ott motoszkált a hajtincseim között, és mire felkeltem, még mindig ott lapult a szemöldököm sarkában. Suttogott a fülembe, megpróbálta megsimogatni az arcom, édes szellőt fújt a szempilláimra. Kacérkodott velem. Aztán csak kibökte az oldalam a kérdés: Miért van az, hogy minden nő meg akarja változtatni az embert? Mindegy mit mond a szebbik nem, hiába tiltakozik, ágálkodik, idővel egyre inkább rá szeretne telepedni a férfire. Behálózza, drága szavakkal kényezteti, de a mondatok mögött ott az az átkozott szándék. Ők meg csak ellenkeznek, tagadnak: nem, én nem, dehogy, hogy gondolod, soha nem tennék ilyet!

Pedig tesznek. Folyton. Lineáris vonalban haladnak előre, ahogy a homokszemek egyre csak peregnek egy-egy kapcsolatban. Először csak óvatosan, finomkodva, pipiskedve, a bajszuk alatt piszmogva. Észre sem veszed, de szinte azonnal elkezdődik a hadművelet, és végül mindenütt tetten érhető lesz.

Miért kell megváltoztatni bárkit? Nem azért szeretünk bele valakibe, mert olyan amilyen? Miért kell megölni azt a személyt, akiért éltünk, haltunk, akiért bármit megtettünk volna? Mire jó mindez? Mi a mozgatórugó? És a legbicskanyitogatóbb, hogy miért nem lehet megérteni, ha a tisztességes emberfia felháborodik mindezen?

Ne igyál, azt már ne idd meg, menjünk! Kivel találkozol? Minek? Biztos nem vele futsz össze! Kit hívsz? Kinek írsz üzeneted? Ki ez a csaj? <Ki ez a csaj a közösségi profilodban?> Mi volt köztetek? Megdugtad? Miért néz így rád? Tuti rád akar nyomulni! Ne nézd a seggét? Az enyém nem jó?

Gyönyörű vagy…

Na ja. Hazudsz! Sose voltam szép, nem is értem, mit szerethetsz rajtam? Nem is áll jól ez a ruha nekem. Nagy benne a seggem. Nem előnyös a dekoltázsa. Kicsi benne a mellem! Nem állnak úgy a lökhárítóim, ahogy én szeretném!

Nem áll jól a hajad. Miért nem ilyenre vágatod? Ott miért nem rövidebb, amott meg minek olyan hosszú? Miért teszel bele zselét, miért ezt a hajlakkot használod? Miért nem ilyen nadrágot viselsz? Milyen hülye pólóid vannak? Nincsen stílusod! Szarul válogatod össze magadnak a ruhatárad. Elképesztő kombinációkat engedsz meg magadnak!

Tizenkét éve lapulnak a fűben ezek a kérdések. Bombáznak, bombáztak. Erővel, megértéssel. A Vénusz átkozta szebbik nem pedig baromira nem hajlandó megérteni, hogy ha egy arasznyit engedne, csak apró hüvelyknyit, egy nyomorult lélegzetvételnyit, akkor tengernyi konfliktustól, feszültségtől mentené meg saját kis kapcsolatát. De nem! Nem, és nem! Nincs visszavonulás, adják ki magukban a parancsot. <És mindig, MINDIG eljutnak idáig, ha akarják, ha nem. Ez kódolva van zsigerileg, bármennyire azt bizonygatják, hogy márpedig én vagyok olyan... DEHOGYNEM!>

A háború pedig folyik tovább. Én meg időről időre újabb rókalyukba ásom be magam, de legszívesebben a szememet becsukva, nagy levegőt véve, mosolyogva adnám meg magam az ellenségnek, miközben a reggeli csípős sugarak csiklandozzák homlokom.

Ehelyett rémült álomból kell felocsúdnom egy félhomályos irodában. <Megcselekedtük, mit megkövetelt a haza…> Ennyit még én is megteszek ezért a roppant magasztos emancipációért.