A medence partján ébredtem egy napágyon. Hideg volt. Fázott a lábfejem. Csikorogtak a fogaim. A gőzölgő leheletemen láttam, túlszámoltam magam az este. Amint kinyitottam a szemem, a napfény szúrós kaktuszként tört utat a retinám irányába. Egy pillanatra felszisszentem volna, de egy árva hullám sem rezdült meg a hangszálaim között. Míg a napszemüvegem után kutattam, azt próbálgattam, az abc melyik betűjét tudom kimondani. A nyelvem azonban idegenül mozgott a számban. Értelmetlen nyerítésbe, kiskutya ugatásban törtem ki. Felapplikáltam inkább napszemóm.

Kinyitottam a szemem. A vámpír tükör mögött minden szolidan lággyá görbült. Az árnyak, a kontúrok, a körvonalak. Nem láttam sehol a papucsom. – Elhagytam volna útközben? – átkozott kérdés. A nadrágom szerencsére rajtam volt. Na azt bezzeg nem rángatta le senki! Mielőtt feltápászkodtam alkalmi lakom rejtekéből, alaposan megnéztem magamnak a környéket. Egyetlen csonka üvegpohár sem feküdt a közelben. Pedig a törések hangja ott visszahangzott a kezem és a fülem között.

Kihalt táj fogadott, csak a meggyfák akartak mindjárt kettétörni. Csak úgy hajladoztak a szélben, mintha csak nekem tisztelegnének. Ki tudja, talán bátorságomat, túlélőképességemet értékelték nagyra. Egy pillanatra még a szuszogásom is visszafojtottam, hátha elsúgják nekem, mit is tettem néhány órája. A savanyú meggyek nem voltak csacsogós kedvükben. Egy értelmes szó sem hagyta el törzsüket.

Megindultam hát, vajon milyen rém állja utam. A közeli teraszon végre megtaláltam az egyik papucsom, a hiányzó párját előbb már kibányásztam a medence közepéről. Sikerült is jó katonához méltón arcot mosni a jéghideg vízben. Savként marta le maradék borostám is. Üvegdarabok, akár az Óperencián túl. A cigi csikkekből pedig betrágyázhattuk volna a környező kerteket. Az asztalon hevert a tegnap éjjel mennyei mannája. Kiszáradt juhfarkos kanna, a rajnai rizlingben meg több volt a nyál, mint a szőlő…

A kérdés már csak az lehetett, milyen sorrendben ért véget az amortizáció és a papucsom miként került a medence aljára. A meggyek még mindig csak hajlongtak, titkolóztak, szemét módón egy kurva szót sem akartak velem váltani. A táj meg idegen volt. Élettelen, emberfia, borja nem járt arra. Ekkor meglepett azonban a gyomrom. Megküldött lentről egy kis borsavval. A szájpadlásomon éreztem a folyékony, átlátszó váladék marását. Belém karmolt. Alig tudtam megfogni a kilincset, hogy némi vizet vegyek magamhoz.

Odabent egy szuszogó kicsi a rakást találtam. Feküdt, ki merre látott. Itt volt hát a horda. Némán egy légbuborékká olvadtak. Csak a fókaszagot éreztem, miközben tudtam, még csak most jön a java.