Négyzeteket rajzolok, amikből huncut kockák, sőt felhőkig érő csodák születnek. Égig érő paszulyok. Amolyan legkisebb királyfik. Mértani pontossággal kimért szerkezetek, szobákkal, folyosókkal teli üvegporcelánok. Fekete-fehér furminttal megspékelt angyalvárak, gólyavárak, amelyekre csak fél szemmel sandíthatunk fel a magasba. Gyermeki hévvel mosolyoghatnánk fel büszkén, elpirulva. Terepasztalvárost álmodunk, olyat, amiben mindenkinek megvan a maga sorsa, dolga.

Ahol feketébe öltözött menyasszony terrorizálja a webkameráinkat. Integet, sokféle – hangos, üvöltöző, elégedetlenkedő, egysejtagyú, nullszaldós, jövő nélküli, kibogozhatatlanul artikuláló, csak a kámsátért jópofizó – férfival veszi körül magát. Pirosban mutatkozik, de igazából, szívből, szövetből fekete. Aki csalárdul abba szerelmes, aki soha egy percre se méltatja. Ő – a 22 <ma volt huszonkettő> – ő nem hisz önmagában. Atyafiában sem bízik, szeretni tudni pedig nem mer, inkább lelép. Eltűnik. Messze vidéken lázadozik sorsa ellen. Holott egy simogatásért indulna háborúba. Végtelen világégést rendezve gyilkolná a fájdalomtól hevített percet. Aki szeretetre szomjazva inkább magát rombolja, hevíti, csökevényes cuccal megsemmisíti…

Ákombákom, fa és vaskarika. Égig néznénk, semmiből rombusz, trapéz fakatona.

A felhőkarcolóimat csúf, gonosz <véres szemű> tálibok ostromolják. A modern kor oszmán hadvezérei, Köprülü Ahmedek, török haramiák, repülőgépekkel felszerelkezve azt hiszik, belerondíthatnak a játékunkba. Azt hiszik, újra éljük az afgán intervenciót. Azt hiszik, virtuális ceruzánk görbületet rajzol a szívükbe, fekete menyasszonyukkal egy ütembe. Azt képzelik, fekete özvegyünk rajtuk csüng, rimánkodik, könyörög, hogy mentsék meg, jó iskolában kövezzék meg, huszonkét percre, huszonkét évre örökítsék meg.

<Szorít magához…mi kívül izzott, az semmivé lesz itt belül> Mi is szorítjuk magunkhoz alkalmi aráinkat, nézünk felfelé és ákombákom görbületeket rajzolunk furmintból. Feketéből lett sejtelmeinket satírozzuk, de tisztán állunk ott az eszement őrület határán. Gyermeki hévvel tisztogatjuk sebeink és várjuk a megbocsátást. Ennyi maradt nekünk, fekete ara nélkül, rajzoljuk ákombákom percünk…