Minden történet egy csoda. Ki kell bogozni. Szépen meghámozni. Egész életemben úgy gondoltam, hogy a zseniális sztori alappillére az izgalom. Olyan pillanatok, amikor igazából vissza kellene fognod magad, de nem bírsz ellenállni, hogy be ne nézz a hátsó ajtón. Zizegsz, mint a süldő szűz, aki mély lélegzetvételekkel próbálja meg magát ráhangolni az első behatolás ismeretlen élményére. Akkor még el sem tudja képzelni, hogy a nem megfelelő időzítés, nomeg a technika hiánya, illetve a lány izgalmi állapota nélkül csak száraz és szűk ösvényeken szűkölködhet.

Ifjonti hévvel én sem tudtam, semmirekellőségem pedig a határtalanság örvényébe sodort. Aztán lassan rám olvasták az éveket valami galád ráolvasók az egyiptomi IV. dinasztia korából, aztán <oszt!> megragadt néhány fogás. A korral mindenki lassan egyre rutinosabban jár a mély szemekbe nézés, meghódítom az édes cimpájának rágcsálása közben című történetben. Az idősebb pasi, nagyobb tapasztalat – szennylapszerű látomás, de ha nem vagy gyökér, és tényleg az érzékek kámaszutrájának kiaknázását, mintegy forrást használod, nos akkor mindez igaz is lehet. A svédtorna irányába mutató lépésként is felfoghatjuk. Felhívás keringőre, mert hát olykor csak ez marad nekünk a létezés posványában kalimpáló egyszerű halandók számára.

Tizenkilenc évesen az elmúlt évszázad utolsó napjaiban hittem abban a lehetetlen eszmében, hogy egyszer tényleg lenyomatot hagyok az emberi lét ösvényei között. Azóta harminc lettem, meghíztam, rám jött plusz húsz kiló és már korántsem bízom a lenyomat keltette fodrok valószínűségében. Ehelyett inkább feledném a múltnak tartott múltat. Eltemetném az őrült létnek nevezett életfonalam gerjesztette örvényeket.

Aztán már csak azokra gondolunk, akiknek nem kellettünk. Akik soha, semmilyen körülmények között nem voltak hajlandóak elfogadni. Nem akartak szeretni olyannak, amilyenek vagyunk. Vagy mert az nehéz, vagy mert azt az emancipációnak eme stádiuma már nem hajlandó megemészteni. Senki nem hajlandó az elfogadásra. Inkább idomítás zajlik, semmint megértő kooperáció. Idáig züllöttünk. Ez lett a nemi szerepek felcserélődéséből.

Közben arra szomjazunk, végre fogadjanak már el. Főleg azok, akik rongybabaként dobtak el maguktól. Bármit megadnánk azért, hogy ők egyszer, egyetlen kurva pillanatra lássák azt, mit szalajtottak el, mit nem szakajtottak le és mit hagytak ott a teremtés fáján.

Ettől persze nem lesz jobb. Sőt. Csak egyre inkább azt érezzük, hogy minek járunk nyitott szemmel a társadalom peremén, mikor csukva táncolhatnánk a közepén.

[C’est tout. C’est fini. C’est ca…]