Hétfőtől hivatalosan is össze lehet mérni, méricskélni az <egykori> [halott] Oasis két egykori alapító testvérpárjának posztoázis tevékenységét. Kijött ugyanis Noel Gallagher első szólója: Noel Gallagher's High Flying Birds címmel. <höhö, már múlt csütörtökön sikerült beszereznem, majd azonnal rácuppanva meghallgatni az szarrá-be-harangozott munkát!> A tervek szerint az agyként elhíresült öregebbecske Noasis sok időt fektetett az előkészületekbe. Rágódott, sokat morfondírozott, tett-vett, összesimított, boronált, átkérődzött megannyi hangot. Ha minden igaz, nemsokára, valamikor a lengyel-!ukrán! fociebé évében pedig máris előrukkol a duplakorong újabb alkotásával, még pszichederikusabb, akusztikusabb, gépzene nélküli nótákkal, ezt ígéri legalább is a 44 éves city drukker.
Liamék, ugye, még tavaly dobták piacra az Oasis mínusz Noel Gallagher [Beady Eye] nevű bandájukkal a Different Gear, Still Speeding című lemezt. Ezen 13 nóta figyel, a zeneszerző báty zsírkorongján B-sidedal együtt 14.
Mivel gyakorlatilag a [What's the story] Morning Glory 1995-ös debütje óta követem az Oasis munkásságát, kedves barátaim tudják, elfogult vagyok a banda iránt. Még akkor is, ha olykor gyakorlatilag a Beatlestől átemelt akkordokkal aplikálnak, vagy a The Rolling Stones hangzását majmolják. Akkor is, amikor a mindenható flegmakirály, Liam Gallagher azt meri nyilatkozni, ő John Lenon reinkarnációja. Sebaj Liam brádá, hogy te már 8 éves is elmúltál, mikor szegény Johnt lelőtte Chapman a Dakota-ház előtt 1980-ban. Már én is épp bő három hónapja ismerkedtem akkor a pelenkákkal. Nyolc éves fiúba is beleszállhat a korongszemüveges szelleme, naná! Biztos egy Machester City meccsen történt, vagy talán a munkássorházak közötti focizás alkalmával.
Az Oasis [élt 18 évet, épp csak felnőttkorú lett] 2009-es botrányos feloszlása után - amikor, ha lehet hinni a pletykáknak, egy koncerten a backstageben Liam földhöz baszta Noel gitárját - mindenki arról susmorgott, tuti mindkét Gallagher előrukkol majd valamivel. Ez mára valóra vált, mind2 bro hozott anyagot. Na de, ki a jobb, ez a kérdés, ezt firtatta, balfasz módon még albumok nélkül találgatott évek óta a brit és a nemzetközi sajtó.
De télleg, ki a jobb? <Most> Hát lássuk...
Liamék albuma igazán kellemes fülekre talált a klasszikus oázishangzást szeretők népes táborában. A tracklist gyakorlatilag folytatása a korábbi munkának; igaz, akárki akármit mond, érezhető Noel hiánya. Elsősorban a dalkidolgozás, az összhangzás terén. Az ember úgy érzi, jó, jó, de valami mintha hiányozna, mintha nem lenne teljesen koherens minden hangszer egymással. Döccen, döccen ez, az. Persze vannak igen komoly nóták, például az indulásnak szánt Four letter word. Hasonlóan pörög az első kislemezként kiadott Bring the light. Az átütő erő ugyan hiányzik, de a lendület, a pörgő ritmus ott muzsikál bennük. Érződik, hogy mindent bele akartak adni a srácok, ennyi tellett tőlük.
No persze feltűnnek a régmúlt bevált dallamai, ha becsukjuk a szemünket, és csak a számot futtatjuk végig a neuronhálón, akkor azonnal azt a választ kapjuk, az Oasis tovább él. Ilyen nóta a For Anyone; nekem első körben a Songbird villant be róla 2002-ből. Egyértelmű design-copy. Minden ízében az. Nem csoda, azt is Liam írta. A Kill for a dream és a Wigwam is klasszikus, 2002-es hangzásvilágba visznek vissza. Ez talán kreativitás híján nem feltétlenül meglepő. Ahogy a gombafejűek hatása sem. Sőt, itt talán túl sok szám is erre a világra hajaz: Millionaire, Beatles and Stones <ki se találnák!>, Wind up dream és Three ring circus. Ezek letagadhatatlanul a 60-as évek bítkorszakát másolják. Van, akinek bejön, nekem kicsit sok.
Akadnak azonban érdekes kísérletek, amelyek túlmutatnak a veszekedésekkel - és a botrányos 2000-es szigetkoncerttel - telt éveken. Itt éreztem szimpatikusnak a csapatot. Mondhatni, kiizzadtak magukból valamit, még ha majdnem bele is döglöttek; de ott van, 'nesztek' - gondolhatták a jól megérdemelt munka után. A kis örs tagjai: The roller, The beat goes on és a Standing on the edge of noise. Az első kettőn noha érezni a múlt hagyatékát, mégis újat hoz az összhatás. Sok a tingli-tangli, de el lehet rájuk andalogni, közepes minőségű Cabernet sauvignont rendelni közben. Az utolsó említett darab viszont bídíájhoz képest kraftos, karcol, köményrokk. Enged zúzni hagyni, kevesebb, mint 3 percre, de elkalandoztat. [Ha értékelnem kellene, mindent egybegyúrva egy ötös skálán 3,3 adnék Liam 'ManCity mezzes' Gallagheréknek.]
Ha nekiesünk a mindenki által az Oasis kreatív szellemi motorjának titulált Noel új gyűjteményéhez, és meghallgatjuk a 14 számból álló adagot, igen biztató fejlődésnek lehetünk tanúi. Nem mintha itt nem lenne meg bizonyos esetekben a régi, már megörökölt dallamvilág, de első körben is érezhető a különbség; több újdonsággal szembesülünk.
Noel is igen erősen kezd, az Everybody's on the run nagyon combos anyag, tele kecsegtető újdonsággal. Az egyből szembeötlő, hogy az öregebb Gallagher magához mérten is sok energiát fektetett a gitártémákba; a pengetős hangszer túlsúlya az egész albumon érezhető. Az elektronikus, billentyűs elemek háttérbe szorulása alkotói ars poeticának, no és természetesen a szerző habitusának megfelelő. Még azokban a számokban is, mint például az Alone in the rope, ahol a zongora tűnik dominánsnak, ott is a gitár viszi a ritmust, a hangulatot. <Aztán talán mélyre szántva a hangjegyek között, többször meghallgatva az egészet, ott remeg a zongora is a háttérbe; ennek ellenére, Noelnél a dobgitár írja a történetet, az ad fonalat a gondolatoknak.>
Csípőből cáfolnám a brit lapok azon fellengzős és nagyívű kritikáit, hogy Noel ezzel az albummal gyakorlatilag az etalon Oasis korongnak számító [What's the story] Morning glory hangulatát viszi tovább. Ez picit erős, és még ha elemeiben ott is van az a remek anyaghalmaz, más kor szülte ezt, összetettebb a dolog, kiforrottabb, beérett, "öreges", a tapasztalat minden pozitívumával felvértezve.
Ennek ellenére ahogy a kezdés magasra teszi a lécet, a folytatás hektikus. Összességében azonban a számok lineáris folyamata - ha egy halmazként nézem - szerethető. Hallgatható. A részletekbe belebonyolódva vannak kihagyások. Töredékes tónusok. Mint egy hullámvasút. Nekem például nem jött be, hogy az első kislemez a The Death of You and Me köré épül. Ez a szám tele van klisével, minden olyan dologgal, amitől épp hogy borzongtunk Noel várható szólója kapcsán. Amikor kidobták, legyintettem, hogy baszki, ez rosszabb lesz, mint a Beady Eye, pedig ezt a csoport állítólagos legagyasabb szürkeállománya hozta össze.
A folytatás után pont egy ódivatú, hangulatában a 2002-es Heaten Chemistry bűvköréből előhúzott darabbal rukkol elő. A Dream on mellett persze több régi vágású nótával vigasztalódik a nagyérdemű, és nem feltétlenül azért, mert erre vágyott. Az If I had a gun, az (I wanna live in a dream in my) Record machine, vagy a Stop the clocks ezt a vonalat erősítik, erőltetik. A Let the Lord shine a light on Me pedig minden zsenialitása, akusztikus milliője ellenére az abszolút folytatása a szakítás előtti időszaknak. No persze, érthető is, hiszen ezt közvetlenül a 2009-es válás előtt, az utolsó albumot - a Dig out Your soult - követő koncertturné közben rögzítette adathordozóra Noel papi.
Ami azonban örömre, netán bizakodásra adhat okot, az a maradék. Előjön valami abból, amiben félve reménykedtünk. Amit vártunk. Ez az, csaphatjuk össze a két tenyerünk. És ha némi félsz is eluralkodik rajtunk, akkor is jó muzsika az AKA... What a life! Jól hangszerelt a Soldier boys and Jesus freaks. Az AKA... Broken arrow és a (Stranded on) The wrong beach pedig ha csak apró, részleges napfogyatkozást idéző percekre is, de tényleg új horizont elé állítja a szem bogarát.
Apró személyes kedvencé nőtte ki magát az Alone on the rope, a maga lassú, viszontagságos vontatottságában is. Meghallgatnám élőben, nekem ez ugrott be. Ahogy a Noeltől szokatlan, a kántri stílust idéző I'd pick You every time. Vicces. Szokatlan, ezért talán pikáns, és szürke szamárként árválkodik az anyag végén. Az ucsó The Good rebel pedig már címében is mindent elmond Noelről. Ebben különbözik öccsétől. Kiszámíthatóbb. Egyelőre úgy tűnik.
[Ötös skálán 4,0-t mindenképpen megérdemel, mondhatni, ez egy megelőlegezett kíváncsiság a folytatásra.]
Nem épp aktuális hangulattól vezérelve < ahol Liam egy kamu torokgyulladásra hivatkozva október 13-án lemondta bécsi koncertjét - így hoppon maradtunk a megvásárolt jegyünkkel -, hogy aztán másnap 14-én Berlinben meg mintha mi se történt volna nyomjanak egy teljes koncertet - amit, meg van pofájuk faszbukk live streamre felrakni!>, szigorúan objektíven, Noel nyerte az első ütközetet. Egyelőre nem jött be Liam első Beady Eye albuma előtt ellejtett dumája: "Ha a tesóm meghallja az új dalainkat, térden állva könyörgi majd vissza magát!" Noelnek nem kell könyörögnie, sőt...
