Hullámsírban

 2014.10.21. 02:31

Először azt hiszed, végre elérted a felszínt. Annyi küszködés árán ismét megtelhet oxigénnel a tüdőd. Mint valami látványos akciójelenet egy sutyerák filmből. Hatalmas Ó betűt formál az ajkad, miközben a rekeszizmok a lehető legnagyobb mennyiségű levegőt próbálják meg magukba szuszakolni.

Erről ábrándozol, de nincs így. Nagyon nem. Baromira nem lehet. Miért? Mert mindez csak egy hatalmas fehér vonal a nyúltagyad végén. Egy suttyó fikció az egész.

Álmodsz. Valahol messze, egy olyan valóságban kóborolsz, amely sose érintette meg a bőröd. Egy másodpercre sem. Talán sose létezett.

Mindig akkor ébredsz fel, amikor elhiszed, hogy egy huncut kacsintásra éppen kilábaltál a legrosszabból. Kijöttél a mélyből. Ahonnan még senki sem volt képes. Csak egy pillanatra felugrottál oda, amiről éveken át képzelődtél. Egyenesbe kerszülsz. Ez a képzelet. Az illatok nélküli illúziód. Bízol benne, legalább két évtizede. Jobban vágysz rá, mint a szüzesség elvesztésétre.

Próbálod magad a fizikára bízni, de a kémia győzedelmeskedik feletted. Nesze neked relativitás elmélet, ha a sejtfunkciók folyton kifognak rajtad.

Lomogram_2014-10-21_02-10-47-AM.jpg

Álmodban királyfi vagy, mint kis Balázs. Ha kinyitod a szemed meg egy puhány jól lakott napközis. Kapálózol, levegőért, és újra tanulsz úszni. Csak, hogy életben maradj. Aztán már csak azt érzed, valaki teletömte az szád fémpénzzel, amely szép lassan, de újfent vasmacskává változtat.

Mindig azt mondod, soha, fogadkozol, még néha össze is kulcsolod a kezed, közben meg mindig mindig. A sült galambot várod, hogy elrepüljön. Ha nincs szikra, cseszheted - ezt ismételgeted, mint egy elfuserált videómagnó, amelybe 1985 óta beleszakadt a szalag.

Énekelni felesleges, tömött pofazacskóval meg amúgy sem érdemes. Így csak belül, a receptorok mélyén dúdolod, hogy 'wake up, little suzy, wake up...'

Dzsekblekkesedés

 2014.09.17. 17:18

Utálok ránézni a gimis osztályképeimre. Úgy általában a tinifotóimra. Csak felhúzom magam, de úgy igazán rendesen, berregek, mint egy nyomi. Törölném az összeset, egy gombnyomással, de azokat nem lehet, max elégetni. Nézném, ahogy a celluloid lágyan megolvad és a mérges gázok füst formájában kiszabadulnak belőle.
 
Pont a hangulatomat tükrözik.
 
Az az átkozott húsz kiló mínusz, az basz fel. Hjaj, a sudár vonalak. A kisfiúsan mértéktartó alak. No jó, se borosta, se orrszőr, se Hókuszpókusz tincsek a fülből, na látod, azok nem voltak az 1990-es évek második felében. Csak egy rohadt sportos suhanc. Ennyi.

Most meg egész nap pöffeszted a segged az íróasztal alatt, közben az alagsori underground füstös koncertekre gondolsz. A lánykák első próbálkozásain, a kicseszett Holdjáró cipők divatján merengsz. Aztán a Nirvana illatú szeplőkön. A nőiességet próbálgató kacajokon. Közben tovább hízik a pockod, az úszógumik meg lassan gumicukor embert faragnak belőled.

Pedig se a Nyugat rothadó szemétkultúráját beléd tömő Meki, se édességhegyek, kenyér meg még csak véletlenül se nyakló nélkül. Mégis. Ülsz az íróasztal előtt, hiába a teljes kiőrlésű cuccok. Mozogni persze sose jön össze rendszeresen, férfi csöcsöd nő. Paff. Csak szüttyögsz, sírsz, úgy gondolsz tiniporcikáidra, mintha ott álltál volna Robert Capával '44-ben a normandiai Omaha Beachen. Aztán csak a hiszti, picsogás, meg fürdőskurválkodás.

Papper, el kell fogadnod: dagadt faszfej vagy. Egy elhízott középkorú férfitestbe ragadt 16 éves baromarcú suhanc. Néz tükörbe és emelt fővel mosolyogj!

Jack-is-BLACK.jpg

Aztán eljön a pillanat, mikor mindenki csak annyit mondd: baszki, te totál olyan vagy, mint Jack Black. Azta. Hú. Tényleg? Aha.

Köszi. Puszi, Jack, riszpekt und písz! I LOVE U... mate!

Hell-A Magazine

 2014.09.07. 22:04

Szeretnék most a Hell-A magazinnak írni. Istenemre, baromira. Nőkről, össznépi huncutkodásokról, a vonzás, vagy taszítás szabályairól, egy baromi jó lecumizásról, hatalmas popart fehér fröcskölésekről. De nem, ma semmiképp sem ez jutott osztályrészül, ráadásul soha, de soha nem akartam a labdarúgáshoz fűződő viszonyom kidomborítani semmilyen entellektüel megnyilvánulásomban sem. Jó persze hazudok, mert a laszti, a kapufák, meg a fehér csíkok mindig ott ólálkodnak körülöttem, node, na... nem ez volt sose a középpont.

Aki ismeri azonban Irapuato 1986.06.02 pestisét, az tudja, MAGYARKÉNT nem jó ómen úgy indítani az isteni játék iránti rajongást, ha a magyar-szovjet 0-6 az első meccs, amire a kezdő sípszótól a lefújásig emlékszel. Nálam viszont ez a helyzet, nekem ez az első meccsem, keretbe zárva egy 8-1-es holland zakóval. De nem, sose rinyáltam köztéren, max kispajtásaimnak meg szüleimnek meg öcsémnek meg nagybátyámnak meg nagyapámnak meg megboldogult nagyfaternek.

Ami ma este történt, mégis kikívánkozik belőlem. Mondhatni kikandikálnék a csöcsök tengeréből, hogy azt mondja: NE, plíz, plíz, nooooooooooo! Kikapni - a focitörténelem során először - hazai pályán, egy zsír új arénában, 21 ezer néző előtt Észak-Írország (FIFA világranglista 95. helyezett, mi 34, mint a korom) ellen kettőegyre, több mint pofátlanság. Nem akarok megoldásokat, nincs Szent Grálom, nem vagyok edző és nem okoskodom, hogy mit kéne.

Egyszerűen csak az b@ssz@ fel a vérnyomásom, juttat el Agyfaszániáig, hogy emlékszem, évtizedekig vinnyogtak: nincs pénz, nincs stadion, nincsenek jó edzőközpontok, nincsenek pályák, műfű, konditerem, dzsakuzzi, meg mittom még mi, mondjuk helyben leszopó, lefejő cumigép. Ez ment, a rohadt stadionok kalózállagú pallós lelátóit meg a talpam alatt éreztem. Szotyiszag, köpedékeső, igazi sutyinger hangulat.

Ez egycsapásra megváltozott. Lett stadion, miegymás. Mi szem szájnak ingere. Itt van, nesztek, ingyé megkapjátok, miközben úgy öntjük rátok a zsét, mint Dagobert bácsi a Kacsamesékben. Nesztek focisták! Erre mi van, dögszag, hullahörgés, zombitanya. Én meg elkeseredett vagyok. Kibeb@szottra. Mert kurtára nem értem ezeknek a fasziknak, mi a redvás nemtom micsoda jár a fejükben. Nem érzik a felelősség a súlyát? Netán más? Nem ebben a dimenzióban élnek? Alternatív valóság, mellpiercing? Netán mindkét oldalon?

Huszonegyezer néző, értitek, 21.000. Európa leghimihumiÜberFaszaAtyagatya stadionja, tele Ájfón 7S-sel matekoló szolis-műkörmös plasztik picsával, oops, a "szurkolók" kiszorultak, minő tragédia, egész Dánia bűzlik. Mondjuk, ha valaki színházat akart a focimeccsekből, az nyelje is le a feketelevest: NO SZURKOLÁS. Mindegy, kérem, akkor is itt a 2016-os francia EB, a történelem során először 24 csapat (az UEFÁ-nak összesen 54 tagja van, kvázi minden második, azaz csak a hülye nem jut már ki ide). Erre ez van.

Mindig reménykedtem, mindig bíztam, de asszem, lassan valósággá, mi több, rémálommá válik a "fogadásom". A 2000-es holland-belga EB nyitányán cimbikkel ültem egy kis kiülős kocsmában, néztük az első meccset, mondtam hangosan, ide se jutottunk ki... Erre ördögi, ugyanakkor épp ezért "kivitelezhetetlennek" tűnő terv ötlött fel bennem: ha 2020-ig, azaz negyven éves koromig ezek a kutyaütők nem jutnak ki sehova, jobb lenne mindent alapokig lebontani, beszántani, majd besózni, mint Carthagót, aztán szépen mindenki hazamenne chillezni és sokkal nyugodtabb lenne az élet.

Azt hittem, nem élem meg. Mindez nem válik valóra. Erre b@szod, nem úgy áll a dolog...? Emlékszem, ott rohadtam a focipályának becézett tócóskerti betonszaron Debrecenben, a gaz kinőtt a repedések között, minden nap legalább 2, de inkább négy órát nyomtuk a srácokkal. Nem voltam/vagyok ladbazsonglőr, max az NBIII jött volna össze, de kutya legyek, ha még egyszer fel merném ölteni a Kossuth-címeres mezt a mai után. Én gyűlölném magam, leköpném a pofám a tükörben és azon gondolkodnék, miért nem Illiászt meg Odüsszeiát olvasok egy romkocsma mélyén. Kínomba a meccs végén még a stoplim is kikötném, hogy bebassz@m az öltözőfolyosóra. Hogy soha többé ne legyen képem azt gondolni, válogatott labdarúgó vagyok.

Ezek nem érzik. Mondanám kérem szépen, az a legtragikomikusabb az egészben, hogy az 1940-es, '50-es években a szemétben dekáztak a rongylabdákkal, lett belőle egy vébé-döntő. Albert meg egy dohos ferencvárosi pincelakásban nyomorgott FTC-játékosként... mégis valami izé, ilyen Aranylabdának nevezett valamit kapott. Nem hisztiztek. Nem rinyoltak. Rakkoltak, és pofán penderítették volna azokat, akiket így meglátnak az "édes" mezben.

Szóval, én inkább köszönöm szépen, megyek Hell-A magazint írni, nektek meg spermában gazdag ájfonozó szolis ribiket a lelátókon. Meg jó szurkolást, ki tudja milyen idegen válogatottnak, brrrrrrr!

HankHell-A.jpg

HELL-A, Hank.

Back in Town

 2014.09.03. 01:42

Egy évig tartott. Azt hiszem. Azt hittem. Közben túléltem egy egész fesztiválszezont. Azt hittem. Nem jártam a sürgősségi osztályon. Áh, dehogy! Nem láttam egy haldokló sztárt sem az 1990-es évekből. Áh, dehogy! Nem ismertem meg Noel Gallaghert. Áh, dehogy!

Csak hagytam, hogy egy év elvegyen tőlem kitudja hány ezer karaktert. Se vers, se próza. Csak huncut semmittevés. 365 nap némaság. Hogy meddig írok, balladai homály. Mint Villion, vagabond Canossa-járás Rómáig s vissza. Az Örök Város közben eszembe juttatja az olcsó szajhák borzasztó illatát, a savanyúságot, a pállottságot és a fanyar ízt a szám sarkában. Se gladiátorharc, se por. Csak üszkös romok, a Colosseumtól Caracalla thermáiig. Részeg pasták s a paradicsom minden lehetséges fűszerrel vegyítve.

Újra ismerős terepen. Unokatestvéreim a kordonok. Nem ismernek meg, de én mindegyikről tudom, hogy pontosan kicsoda. Panem et circenses, üvöltöm minden szombat és vasárnap. Aztán úgy érzem, én vagyok a férfi a nyeregben. De nem. Nem. Nem. Soha! Esküvő balra el, jobbra alá. Csak a fránya tőmondatok tartanak egyben. Meg Jack Black..., ha már mindenki szerint rá hasonlítok. Megöregedtem. Őszül a szakállam, a hajam oldalt, választott hazám a huncut skót szoknyám, nem engedi, hogy alsógatyát vegyek alá.

Tizenkilenc esztendő múltán megkaptam jussom. Kiizzadtam. Megdolgoztam érte, mint Döbrögi Fazekas Mihály izéjében. Háromszor veri meg kendet... ezt most hogyan értelmezzem? Sehogy, csak két egyszerű smárolásként. Legalább a popsija igencsak kemény volt. Ahogy azt 1995-ben elképzeltem.

Ketten is szülnek nemsokára mellettem. Áldott legyen a hatalmas és ficánkoló csírától hemzsegő öl. Mindkettő. Mintha esőcsináló ujjaim rájuk raktam volna, s egy pillanat alatt megtermékenyültek. Piff-paff-puff, teremtőember lettem. Ez a kegyes hazugság, de korántsem igaz. Így szalad el mellettem a történelem. Ráncokat szánt a szemem sarkába. Hé öcsi, korholja, majd oldalra mutat, hogy, papinnyó, lekörözted Jézust. 34. El sem hiszem. Ez nem ér. Én csak a saját bűneim cipelem, a Via Sacra meg fényévekre. Nem ér.

Az ember fia egy pillanatra elhiszi, hogy író. Hogy ha meghal, hagy valamit maga után az utókorra, amiből okulhatnak, vagy legfeljebb megfontolják, hogy ne tegyék meg ezeket a hülyeségeket. Hiú ábránd, a suttyók arc poeticája.

Párisban járt az ősz, kérdem, de minek? Ki vagy te? Ki idézett meg. Nem az az üveg cabernet franc, az tuti! Helyette inkább gyorsan megiszod, hogy ne kelljen újra azokat a savanyú klitoriszokat ismét a szájad szegletében érezni. Főleg, mert nem kell. Nem? ...

34.

Egy nap. Holnap. Készen állsz? ... tizenöt éve nem!

Rock&Roll is still livin’?

 2013.09.17. 11:18

Szeptember 14 este [sic!] / pezsgő íze a számban – süvöltötte a nebraskai ősszé dermedt szombat éjjelre aktualizált Monte Carlo című slágerüket a Warpigs énekese, Eszenyi Peti, alias Petász Úr. A zenekar közel két év után adott koncertet a ZP-ben, hogy ismét megkísértsék sokak kopé-jampi éveit az 1990-es évek végéről.

-rolek-

A Warpigs nem az a mára már napi szinten nem aktív zenekar, amely minden hónapban beiktat egy utolsó utáni búcsúbulit, csakhogy a fellépésekből némi plusz gempa befolyjon a családi kasszákba. Így nincsenek ott a manapság szétnyúzott, nyári sárdagasztást/pornyelést szinte hetente kínáló fesztiválok kínálatán. Koncertet is jó, ha évente egyet adnak, (legutóbb épp 2011 karácsonya után), és kicsit az az érzése az embernek, akkor is amolyan fű alatt terjed szájról szájra, postaládákba bedobott hírleveleken keresztül, hogy a banda a húrok közé csap.

A srácok (Eszenyi Péter, Ujhelyi György, Eszenyi Gábor és Szabó Péter) ráadásul nem érték meg a kiváló magyar cyberpunk korszak kamucelebbé válását, nincsenek agyonposztolt Facebook, Instagram, vagy Twitter bejegyzésekkel teletűzdelt percről percre tudósítások sem. Talán jól is van ez így. Több marad ezzel az izgalomnak, unikumnak, ezredfordulós hungarikumnak. Persze az, hogy nem visongó tinilányok ugrálnak már az elsősorban, azt is jelzi, egy-egy fellépés nem napjaink playback-hakni dagonyába süppedő, sekélyesen kétségbe ejtő hangulatát idézi. Ahogy azt sem, hogy unalomig üvöltsük végig az adott év, ki tudja hányadik koncertjén ugyanazt a számsort.

Warpigs1.jpgFotók: Veindl Virág

Azt ugyanakkor jópofa mindig megtapasztalni, hogy mondjuk a mostanság már „legendássá” váló Monte Carlót még azok is ismerik, akik a videoklip bemutatásakor mindössze középső csoportba jártak. Ha ugyanis mondjuk kései tizenéveseknek, korai huszasoknak megemlítem, Warpigs, és jön vissza a válasz, hogy „őket nem ismerem”, visszalinkelve a YouTube linket érkezik a sivítás: „Ja, ezt igen-igen! Persze, ez megvan!”

Ilyen érzésekkel kanyarodtam rá a 103-as buszon a II. Rákóczi Ferenc (leánykori nevén: Lágymányosi) híd budai hídfőjének lehajtójára. Ítéletidő volt, reggel szakadt, 13 fokra süllyedt a vénasszonyok nyara, és amikor azt láttam, hogy tök sötét a színpad, miközben a ZP-ben jó, ha harmincan kolbászolnak személyzetestől, kicsit megrémültem. Nem lesz koncert? Ne már! Igaz, hamar magától Petásztól azt a megnyugtató választ kaptam, hogy nem marad el, csak picit csúszunk! Huh, na azé’! Reméltem, nem csak én vártam ezt úgy, mint az oviban a Mikulást.

Warpigs3.jpg

Várni pedig megérte, végül körülbelül jó két-három-négyszázan gyűltünk össze, hogy – sokak örömömre – meghallgassuk az 1990-es évek második felének combos Warpigs számait. Külön jó volt hallani az áthangszereléseket, így nem maradhatott senkiben az az érzés, mintha egy Akai magnóból játszottuk volna vissza az 1997-es Rapid és a két évvel később debütáló Quartz nótáit. Sőt, igen viccesen hatott a Tavaszi szél vizet áraszt rövid etűdje a Szandál közepén, ahogy a meghívott vendégzenészekkel például Rémember számot is elnyomtak a már többségében családi örömöknek áldozó, gyermekekkel is felvértezett nagyérdeműnek, akik így egy röpke 90 percre visszakaphatták a másfél évtizeddel ezelőtti füstös klubbulik hangulatát. És persze beugrik Gyuri seggig érő rasztája, mikor jön a felhívás, koncert végén kisorsolják a sufniban, egy reklámszatyorban őrzött tincshegyeket. Vajon a tömegben bulizó leánybúcsú menyasszony (gondolom ma már feleség) jelöltje mennyire örült volna a csecsebecsének?

Ilyenkor persze azon morfondírozok, hogy vajon mikor lesz a következő Warpigs-szeánsz? Bízom benne, hogy nem két év múlva! Ha fesztiválszervező lennék, tuti azon agyalnék, hogy hogyan tudnám őket elcsábítani egy nyári <nagyszínpados, höhö> fellépésre. Már csak két okból is: hozzunk már némi színt a lassan minden feszten azonos repertoárba, no meg (a Monte Carlón kívül) nem ártana megismertetni az ifjabbakkal is a banda számait. Én azonban nem vagyok fesztiválszervező.

Áftör parti

 2013.09.02. 23:21

                     Áftör parti

               Remegek,
               15 napja civilizálódtam.
               Élek,
               csorog a napalm…

               Serceg,
               lábujjaim közt a homok.
               Dermedt
               sikollyá fagytak a csókok.

               Marnak,
               karjai rettentő hatalmak!
               Fuss,
               az örvény sodor: kuss!

               Hanyag szíved
               fényévekre üget;
               küszködve léted enged
               rohadni eleget.

               Mezbe dugtuk múltad,
               engesztelj ki újra!
               Csontod hasad,
               arcod ráncait túrja.

               Kondenzcsík húzta
               eget rugdosom;
               elmálásba nyúló kurta
               létem: karom.

                                              2000. január

frakkWithaRobo

 2013.08.27. 07:08

Valahogy belegondolni is bizarr, de egy igen elgondolkodtató cikket pattintott fel az oldalára a BBC a minap: vajon hány év múlva dugnak majd az emberek robotokkal? Egyáltalán megkívánjuk-e a teljesen a saját képünkre, megjelenésünkre, külalakunkra formált kibernetikus humanoidokat?

Merész az elképzelés: egy bizonyos fokú mesterséges intelligenciával rendelkező gépszörnyet megfektetni... Mint mondják, ezek a kis XXXkiberbébik, kiberurak segíthetnek a társas kapcsolatokat kialakítani képtelen embereken. Hüm, ezzel nem tudunk jobban csajozni, sőt félő, hogy az Egyén még jobban eltávolodik a valóságtól. Már látom lelki szemeim előtt, ahogy 2040 táján lelkes nyugdíjas urak tömegei állnak sorba, hogy saját képükre formált ifjú hölgydroidot szerezzenek be maguknak... Vagy a sitten azért lázadnak fel, hogy vigyenek be nekik dugórobotokat... Illetve komoly civil mozgalmak alakulnak, hogy harcba szálljanak az ember és robot közötti házasság elismeréséért, miközben egyes fiatalok már robotszexuálisak lesznek, alias csak kiberekkel kekszelnek. < :D >

Roxxxy_sex_robot.jpg

Welcome to Paradise, my friend. Hello Roxxxy, the sexrobot, höhö!

süti beállítások módosítása