Amikor jó tizenöt éve a What’s the story morning glory-t hallgattam a szépreményű Oasis tálalásában, nem gondoltam, hogy valaha vissza fogom még sírni a jó öreg ’90-es éveket. So the ’90s. Idióta átmenet volt a béna 1980-as időszak elbaszott frizuráiból, nadrágjaiból, pólóiból valami hú, de kurvára dizánjnos tveniförsztszencsöribe. [No nehogy megsértődjenek például a Nirvana fanatikusok, hiszen én is sírtam Kurt papi 1994-es fejbelövési akcióján, az egész napos emtívís emlékműsoron, meg a temetésen, de be kell vallani az XX. század utolsó évtizede egy átmeneti időszak volt…] Béna az internet, a Win95, 98 csak ott kattogott a kis nyominger celeron procikon. Minden lefagyott. A mIRC a commodor 64-esek grafikai felületét idézte, miközben a vagányok a Linuxukkal vágtak fel. Se messzendzser, se webkem.

A zenekínálat persze zseniális. <Ezt én is meg tudom csinálni… - harsogták a betonfalak, nem hiába hittem akkor azt, tudok énekelni. Ráment két pánkzenekar, mire rájöttem, nichts!> Folyton a vókmen lapult a fülemben. ’97-ben visítva csodálkoztunk az Mp3-nak nevezett mittoménmin. A kazetták dívtak, a cédé megfizethetetlen, nemhogy a diszkmen! Sokat sétáltam gyalog gimibe, persze azért, hogy suli előtt el tudjak szívni egy-két cigit. Ha apám vitt volna be, akkor nem, nem tudok szívni. Se pöfékelni. Se elzsibbadni a nikotintól reggel fél nyolckor. Közben üvöltött az ándergráund a cimpáimba. Alice in Chains. Pearl Jam. Mad Season. Soundgarden. PUF. Kispi. Therapy!. Kevésbé földalatti Métáliká. Iron Maide. Kreator. Meg sok egyéb.

Szerettük azt a kis évtizedet. Főleg a második felét. Az a miénk volt. Szőröstől-bőröstől. Az 1999-es osztályé. [Érettségi az Esti Sugárkoszorú Gimnáziumában]

És ott szálltak a csajok hátsói. A popsik. Kis apró kerekdedek. Körték. Piciny almák. Jól csapkodhatók. Csak úgy visszapattant a kezem a kemény bőrszövetről. Hrrr. Most is érzem a tenyeremen. Sokkal jobbak voltak a seggek. Összehasonlíthatatlanul frappánsabbak. Formásabbak. Nem mint most, annyi elhízott valag, mint mostanság. Elborzadok. Utcán. Pincékben. Alagsorokban. Ott grasszálnak előttem a terebélyesedő női példányok. Oltáriak. Növesztik. Egyre jobban, egyre nagyobbra. Ellustultak. Elengedték magukat. Híznak. Hizlalják, mint az állat. Kibaszott nagyra a kurva nagy jólétben. Csak növelik. Etetik. Raktározzák a jólét átkozott zsírsavait. És ingerelnek. Itt ringanak. Mit ringanak, balról jobbra meg vissza, rengenek. Nőnek. A fejemre. Az idegeimre. A statisztika romlik. A jólét nő. Vagy a szarul tápláltság, vagy a túlétkezés. Mocskos nagyra növesztve a backstage körüli kontúrokat. És előttem sétálva az ingerküszöböt feszegetik…

Lédíz. Tessék már ébredni! <So the ’90s> Tessék arról példát venni!

Igaza volt a Manchester City fanatik Gallagher tesóknak: Ideje már ébredni!

[What’s the story, morning glory?]



Wáááááááááááááááááá!