Nem éreztem, hogy a golyó az oldalamba csapódik, csak egy tompa nyomást észleltem az oldalamban, a lendülete édes hátraarcra kényszeríttette felsőtestem. Amint első zavaromból ocsúdtam, meglepve nyugtáztam, hogy a majd' hangsebességgel a torkolatból távozó ólomdarab csak átmetszette a testemen. Roncsolt zsírszövetet, némi izomzatot és repesztett csontot, de főleg a szalonnám bánta merész elképzelésemet, hogy párbajra hívom félelmem. Az a mocskos kis gondolat pedig gonosz kis törpeként rajtam röhögött. Átgázolt rajtam, mint a második ukrán front T-34-es tankjai a Hortobágyon.

Visítottam. Izzadtam, gyöngyözött a homlokom. Remegő kézzel próbáltam álmom szorításából felállni. Megdagadt ujjaim között a sárdarabok elviselhetetlen fájdalommal szúrtak a bőröm alá. Homok csiszolta fogsorom zománc nélkül árválkodott. Két napja nem ittam, az utolsó lakott település napnyi járásföldre, miközben előttem állt az a bizonyos valaki, vagy nem is tudom, személynek nem nevezném, szóval AZ. Nappal szemben hunyorított rám. Néhány órája rúgott belém hátulról először. Nem szólt egy szót sem, csak a revolverét vette elő, lőtt és most fenyegetett.

- Barátocskám! Hogyan gondoltad, hogy nélkülem bárhová mehetsz? Hogy kihagyhatsz? – suttogta jó tíz méterről. Sólepárlásos ajkai mintha csak a fülem tövénél susogták volna a szavakat. „Lassan tíz éve száműztél ide. Hogyan merészeltél száműzni ide?” – mutatott hirtelen körbe az egyre inkább emberi alakot öltő árny. – Tíz év ebben a félsivatagban, szürke por és repülő démonok társaságában, míg Te a fényben jártál, addig én száműzve, általad kivetve vártam a bosszú pillanatát! – rikoltott a mind ismerősebb alak.

- Én vagyok a te álomországod egyetlen katonája. Az utolsó hídfő. Tíz éve még egyek voltunk, együtt nevettünk, sírtunk, de te eltaszítottál, megaláztál és elárultál – váltott ismét suttogásra az árnyalak. „Én te voltam, te pedig én, de már csak az álmaidban kísértek! Azért száműztél ide, hogy soha többé ne juss a sorsomra, hogy ne ismétlődjön meg az az egy évtizeddel ezelőtti sorozat, ami miatt kishíján kicsináltad magad! De ráfaragtál, kis dagadt barátom, tíz év után ugyanabban a gödörben vergődünk. Elmerülsz hát az önsajnálattól hemzsegő önpusztítás alagútjában, és innen pajtás, nincs kiút” – azzal egy ugrással mellettem termett és egyik ujját a golyó ütötte sebembe nyomta tövig. Én üvöltöttem, mint a sakál, miközben egy verset kezdett el szavalni…

Egy verset, amit tíz éve írtam, és azt hittem sose hallom többet, de most még inkább fájt, mint mikor papírra vetettem…

    Lét-elem

    Érc ízű köpet,
    magából mindent kivet
    az arctalan fájdalom,
    kussolva ugrál egy halom

    kínosan vézna testen,
    hogy közben keresztet vessen
    a rémület néma táján.

    A didergő nimfa
    sperma-szagú csókja
    elhalva szárad cserepes ajkán.

    Egyetlen célja: felejteni,
    az őrült létet eltemetni.
    Ébredni pedig nem mer,
    mert tudja ő az ember.

(2000. január-április)
 

Remegő szemek, levegő után kapkodok. Snitt, izzadt vágás, rossz álom volt semmi más.