Egy sikamlós szombat éjjelen történt. Zenét hallgattunk. Sok-sok zenét. Aztán táncoltunk, mélyen, egymásba karolva, fonódva néztük héjanászunk. Álltunk egymás mellett, szúrós tekintettel szemléltük mindent lélegzetvételnyi lehetőséget. Ő gyönyörű volt, én meg kisfiúsan romlott. That's all folks, mondhatnám már ismételten. Tapsi hapisisan. De nem merem. Csak állok előtte. Némán, virtuális mikorfonoktól és hangfalaktól aléltan. Ő a nő én meg... Egy elveszett Porsche 911 carrera tulajdonosa vagyok. Gyermekdeden. Mélabúsan. Öregen. Az a fajta, egy <ifjú>, aki képes úgy felébredeni egy buli után egy lakásban, hogy nem tudja pontosan, hol a ... is van. A Vezér utcai lakótelepen vagy Alice Csodaországban. Így ébredtem fel egy hűvös <...> éjszakán Debrecenben valahol <...>. És így álltam a Magyar utca sarkán az úr kétezer tizedik évének Februaris havának közepén taxira és "Ő" távozásásra várva. Fél hat volt. <Melankólikusan> még a Könyvtár klubra vágytam. Mindhiába. Daryl Hannah az istennek sem akart megcsókolni! <...>
Elemezhetjük, hogy talán miért nem. Felesleges. Mindenki tisztában van azzal miért nem. Mégha azt üvöltöttem volna, hogy "Ich bin ein Berliner!", akkor sem. Mivel ő egy úrinő. <Még> akkor is ha ő maga nem hiszi. <...> Nem az a fajta útszéli Cambridge-i <hölgy>, aki a pasija kedvéért eladja nyüszítő jókedvét egy 20 fontos numeráért. Nem ám! <...>
Hannah egy csoda. Olyan <...> akinek be lehet hazudni egy porsche 911-est. <...> [Ca va - Non!]
